A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

 
 
Egyszer azt a tanácsot adta a férjemnek, hogy minden nap húzza meg a fülemet, mikor nem írok. Azóta sok fülhúzogatást kiérdemeltem volna. A mai nap más. Kedves a téma, természetes és magától értetődő, mert Róla szívesen írok.
 
hiradokep (22).jpg
Veress Zoltán - Fotó: Sántha Ferenc

A most 75 éves Veress Zoltán kora gyermekkoromban verses meséi által lett életem része. Akkor, igaz, még nem Veress Zoltánként élt a tudatomban, hanem mint Pinduri, a kis csuri, mint Irgum-burgum Benedek, két, Tóbiás és Kelemen névre hallgató kakas, s Rongy Elek valamint annak családi meg baráti köre. A történetek nagy része kedves újságom, a Napsugár hasábjain köszönt szembe, de külön kötetben is elérhetőek voltak családi könyvespolcunkon. Volt ott még számos mesekönyv. Emlékszik a kedves olvasó a Minden napra egy mese című kötetre? Vagy Az ezeregy éjszaka legszebb meséinek gyermeklélekhez igazított kiadványára? Hauff, Andersen, a Grimm testvérek legszebb meséire? Benedek Elek több kötetére, abból is a Világszép nádszál kisasszony leheletfinoman illusztrált darabjára? A Kék, Piros, Ezüst, Arany mesekönyvekre? Fodor Sándor Csipikéjére? Ó, rengeteg meséskönyv sorakozott könyvespolcaink egyikének alsó tartományában, ahol a kis növésű családtagok is könnyen hozzáférhettek. Minden, amit a 60-as, 70-es évek Erdélyében be lehetett szerezni. Többek között, mondom, Veress Zoltán verses meséi. Az ember hazament az iskolából, lepakolt, átöltözött, s szembeállt azzal a polccal. Mai napig érzem a várakozásteli lelkiállapotot, sőt, még a kicsi szobánk illatát is. Nos, amikor azt mondom, hogy az ”ember” hazament, és szembeállt a könyvespolccal, akkor úgy értem, hogy én, mert az öcsém ugyan nem. Magyar szakos édesanya ide, leendő magyar szakos nővér oda, ő nem sok értelmét látta az olvasással töltött időnek. Mint általában az egészséges fiúgyermekek, fogott egy labdát, s aztán illa berek, nádak erek. Csakhogy ezt néha megelégelte a magyar szakos édesanya, s olyankor kénytelen volt családunk ifjú férfitagja is szembeállni az alsó könyvespolccal. S akkor mindenki tudta, hogy mi következik, mert Rongy Elek volt az egyetlen mesefigura, akivel az én öcsém el tudta tölteni a rákényszerített olvasó-időt. Nem tudom, Veress Zoltán kapott-e valamilyen írói díjat a munkásságáért, de hogy az én öcsém – igen értékes – olvasói díját megkapta, az biztos. Nagyokat derült a vékonydongájú malac disznófősajt-álmain, s az életcél eléréséért tett fáradozásian. Aztán öcsém nővére beleszeretett egy Elek nevű úriemberbe, s hadd ne meséljem tovább, milyen kihatásai lettek a dologra öcskös irodalmi műveltségének.  
 
Ezt mutatja a mi családi tükrünk a mesemondó Veress Zoltánról. Hogy a kép teljesebb legyen, egészítse ki ő maga.
 
- Kedves Zoltán, engedd, hogy a szívemhez legközelebb álló témára kérdezzek rá először: miként lettél verses mesék írója? S voltak-e olyan céljaid e tevékenységgel, mint a Nagy Olga által idézett Czifra János mesemondónak: „Arra születtem, hogy a fiatalságot növeljem.”?
 
- Eleinte én is verseket írtam, mint majdnem minden, életét az irodalomnak szentelni szándékozó fiatal kezdő. De mivel hamar – húszévesen – fiatal apa is lettem, egyszer írtam néhány kis verset elsőszülött lányunknak, arra számítva, hogy majd elmondom vagy felolvasom neki, mikor annyira megnő. Ezek a kis versek két, kakasnak indult, kamasz csirkéről szóltak, akiket ajándékba kaptunk paprikás céljára valakitől, de nem volt szívünk levágni őket; ott éltek velünk együtt azon a fél udvaron, amely egyetlen szobából álló lakbérletünkhöz tartozott, és folyton verekedtek egymással.
 
Történt pedig ez 1956-ban, Biborka lányunk születése és más fontos események évében. 1957-ben a román kultúrpolitika egy gyermeklappal (Napsugár), egy újraindított régi társadalomtudományi folyóirattal (Korunk) és egyéb apró engedményekkel ajándékozta meg a romániai magyarságot, nehogy más fontos események kezdeményezése jusson eszébe. A havonta megjelenő, színes nyomású gyermeklapnak sietve kellett szerzőket és kéziratokat keresnie, s mivel a szerkesztőkké lett – szintén fiatal – írók között volt, aki tudott kakasos verseim létezéséről, elkérte őket a lap számára. Így jelent meg a Tóbiás és Kelemen ciklus tizenkét darabja a Napsugár első, 1957-es évfolyamában. Volt amilyen volt, nem az én dolgom megítélni, egy azonban biztos: ezzel olyan hátszelet kapott a közönség körében, amelynek egyes fuvallatai még ma is érezhetők; tavaly például a budapesti Figurina bábszínház ezekre a versekre komponált bábjátékát hozta el Svédországba, mint talán még emlékeztek rá.
 
Családunkat ez után még egy lánnyal gyarapította meg a gondviselés, Jutkával, én pedig – bár a költői műveknek szánt versek írását abbahagytam – még írtam néhány gyermekverset, köztük az általad említetteket is, ezekből jó néhányat már az unokáinknak és az ő nemzedéktársaiknak. Czifra János ars poeticája szerint.
 
Gyermekkorom s a meseolvasás végével szerencsére nem szakadt meg kapcsolatom Veress Zoltánnal. Sőt, élőbbé vált, tudniillik egyforma sorsot választottunk. Az ő sorsválasztása persze sokkal nagyobb port kavart, mikor unokástul, feleségestül elhagyta Erdélyt. Sokáig visszhangzott literátus berkekben a kapu, amit 1985 karácsonyában jó hangosan rácsukott ceausizmusra és transzilván küldetéstudatra egyaránt. Svédországba költözve a hús-vér emberrel is megismerkedtem. Jó humorú, kedves középkorú férfi köszöntött szeretettel első, tångagärdei találkozásunkkor. A kedvesség és a jó humor sem elhanyagolható emberi tulajdonságok, hát még ha ezek tudással és bölcsességgel társulnak! Bölcsességgel, hangsúlyozom, mert nagyon nem mindegy. Egyszer eltévedtem a finnugor kontra sumér rokonság-elméletek csataterén. Engem még finnugristának képeztek, s nem tudtam, mit kezdjek a másik irányvonallal. Hát kihez fordulhattam volna eligazításért, ha nem Zoltánhoz? Válasza Salamonnak is becsületére vált volna: „-Nézd, ha a finnugristáknak van igazuk, s mi a tajga gyűjtögető, halászó-vadászó népeivel vagyunk rokonságban, akkor elmondhatjuk, hogy az utóbbi ezer évben vittük valamire. De ha a suméroktól származunk, akkor a fejlődésünket tekintve nincs mire büszkének lennünk. Lehet választani.” A családi tükörtartást egy másik történettel folytatnám. Ez a férjem kedvence. Szomorúan kezdődik: Veress Zoltánt 16 éves korában börtönbe csukták rendszerellenes szervezkedés miatt. Ezt a történetet sem felejti el egykönnyen az ember.
 
- Tanulságos az, ahogyan börtönbe kerültél, ahogy –későbbi feleségeddel, Magdával együtt -  átvészelted, de szabadulásotok története egyenesen mesébe illő. Szeretném, ha Tőled hallaná az olvasó.
 
- Egyetlen iskola, a volt kolozsvári Református Kollégium egyetlen osztályából, már jóval az iskolák államosítása után – a tizenegy osztályos líceumi rendszer szerint az 1952-ben tizediket végzett osztályról van szó – öten kerültünk ki olyanok, akiknek neve aztán bekerült vagy be fog kerülni a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon négy vaskos kötete közül a megfelelőbe. Ezek: Asztalos Lajos, Bodor Ádám, Palocsay Zsigmond, Szekernyés László és jómagam. A szervezkedésben részt vett és a börtönt megjárt sorstársaink között volt, illetve van és szintén lexikoni szócikk lesz a nálunk egy évvel fiatalabb és az iskolánkkal szomszédos leánylíceum kilencedik osztályát végzett Telegdi Magda, nem sokkal későbbi feleségem, valamint két, nálunk egy évvel idősebb, de szintén a mi iskolánkban érettségizett fiú: Bustya Dezső és Kozma Zsolt, mindkettő ismert református klerikus és egyházi író.
Irónia nélkül, az öreg embernek elnézhető, őszinte meghatottsággal mondom: szép kis társaság voltunk. 
 
Két évet töltöttünk börtönben. Még egyikünk törvényszékileg kiszabott büntetése sem telt le, amikor váratlanul szabadlábra helyeztek. Erről kérdeztél, erre válaszolok: ezt Palocsay Zsiga édesapjának, Rudi bácsinak köszönhettük. Rudi bácsi, amikor a fiát 1952-ben letartóztatták, akkori hivatalos társadalmi kategorizálás szerint „kulák” volt, tulajdonképpen saját, talán öt holdas kertjében gazdálkodó, zseniális virág- és gyümölcstermesztő kertész, több virág- és gyümölcsfajtára szóló nemzetközi szabadalom tulajdonosa. Az akkori hatalom felismerte, hogy egy ilyen emberre szüksége van, rajzolni se tudna alkalmasabbat: ő lesz, mert csakis ő lehet Micsurin, a híres szovjet növénynemesítő romániai eleven változata, követője, tanai terjesztője, eredményei reménybeli túlszárnyalója. Két év alatt Rudi bácsiból a saját államosított kertjében létesült kutatóintézet igazgatója lett; akadémikus lett, nemzetgyűlési képviselő lett, a kommunista párt akkori főtitkárának vadászcimborája lett – s ebben az utóbbi minőségében a főtitkár egy sikeres vadászat után, a tábortűznél, amúgy elvtársiasan megkérdezte tőle, mi az oka annak, hogy rendszerint olyan lehangolt.
 
Ő ekkor elérkezettnek látta a rég várt pillanatot, s elmondta, hogy fia a szamosújvári börtönben ül, a börtön kovácsműhelyében veri a vasat. Nofene, mondta a titkár, hát mit követett el? Képzelje, titkár elvtárs, részt vett egy nem éppen rendszerbarátnak nevezhető diákszervezkedésben. Két év alatt megjöhetett az esze a börtönben, kiengedjük – veregette vállon a titkár az akadémikust. Mire szerintem száz ember közül kilencvenkilenc azt rebegte volna: köszönöm, titkár elvtárs – ő azonban azt mondta: csak az a baj, hogy nem egyedül ül ebben az ügyben. Hát hányan? – kérdezte a főtitkár. Tizennyolcan – felelte az akadémikus. A főtitkárnak disznó vadászszerencséje volt aznap, bizonyára egyet jót ivott is rá, ki akarta mutatni a nagylelkűségét: – Jól van, akkor őket is kiengedjük.
 
Én ezt magától Rudi bácsitól hallottam így, és semmi okom nincs kételkedni abban, hogy valóban így történt. Miközben ugyanakkor tíz- vagy talán százezrek ültek a börtönökben vagy dolgoztak a kényszermunka-telepeken, sokan közülük bírósági ítélet nélkül, és sokan csak akkor szabadultak, amikor az Úristen megkönyörült rajtuk s magához vette őket.
 
Svédországi lakásunk könyvespolcán könyvsorozat díszeleg. Az Erdélyi Könyv Egylet kiadványai. E mögött az 1990-ben alakult könyvklub mögött is a Veress-házaspár áll, együtt néhány más svédországi magyarral, a hétszemélyes kuratórium tagjaival, akik az ügy mellé álltak. Az EKE honlapján szereplő tájékoztató szerint a szerkesztők célja elsősorban az otthon élő erdélyi magyar írók, illetve a „határon túli” nemzetrészek irodalmának támogatása.
 
hiradokep (23).jpg
Határtalan hazában - az EKE
Erdély kövei sorozatának 10-ik,
2010-ben megjelent kötete
(Dávid Gyula és Veress Zoltán
szerkesztésében)
 
- Mint EKE-tag, számozott példányt kapok minden kiadványból, s kedvencem a Győzni humorral – elvégre én is a Rongy Eleken nőttem föl, vagy mi a szösz – de mindig meghatódom, ha a Kövek egy siratófalhoz című kötetre téved a tekintetem. Ebből a könyvből száz ajándékpéldányt a Brassói Füzetek szerkesztősége kapott az 1977-ben halálba üldözött brassói tanár, Szikszay Jenő, a lap örökös tiszteletbeli főszerkesztője emlékére...
 Melyik a Te szívedhez legközelebb álló kötet?
 
- Ha megengedsz egy anatómiai korrekciót, arról a kötetünkről mondok néhány szót, amely nem a szívemhez áll legközelebb, hanem a fejemhez, és ahhoz, ami abban van. Ez a kötet – a tizenkettedik, amellyel az Erdély kövei sorozat lezárult, hogy a továbbiak aztán a Hatátalan hazában című sorozatban jelenjenek meg – az Évek az ezerszázból. Történelmi tárgyú tanulmányokból áll; ezek a tanulmányok időrendi sorrendben végigkalauzolják az olvasót az erdélyi és az egyetemes magyar történelem tizenegy évszázadán, persze nagy ugrásokkal és sokszor panorámaképek helyett apró, de fontos részletkérdésekben elmerülő elemzésekben; ahány tanulmány, annyi szerző, mind erdélyiek, s kivétel nélkül mind olyan szakemberek, akik a nemzetünk és erdélyi nemzetrészünk történetének legnehezebb, legsötétebb évtizedeiben igyekeztek fenntartani írásaikkal egyfajta szerény, de nem megalázko-dó, szilárd, de nem hivalkodó külsőségben megnyilvánuló nemzettudatot. Szerintem az ő szellemi munkájuk volt a legnehezebb és legkényesebb az alig több mint tíz éve magunk mögött hagyott korszakban. 
Szám szerint jóval kevesebben voltak a velük egyidőben működött íróknál, s ezért a kötet nemcsak értékes tanulmányok gyűjteményének, hanem értékes emberek szellemi arcképcsarnokának is tekinthető.
 
Emlékszem, Zoltántól hallottam először Losonczi Áronról és érdekes találmányáról, az üvegbetonról. Mert Veress Zoltán, úgy látszik, csak a ceausizmust és a szlogeneket hagyta maga mögött Erdélyben, irodalompártoló, tudományt népszerűsítő, felelős értelmiségi önmagát Stockholmban is megőrizte. Lelkesen mesélt a fiatal magyar építészről, aki épp a stockholmi műszaki egyetemen tökéletesítette tudását, s akkor hallottam tőle először az általa megálmodott Peregrinus Klubról is. „A klub célja, hogy a Svédországban élő magyarok egy találkozópontja legyen, lássuk és halljuk egymást, kulturális, tudományos és barátságos programok jelszava alatt. A klub további célja, hogy a magyar értelmiségieket, kutatókat, diplomásokat, posztgraduális képzésben résztvevőket és ösztöndíjas diákokat egy olyan szellemi műhelybe fogja össze, ahol egymással, az otthoni tudományos élettel és más szervezetekkel is kapcsolatot tarthatnak.” (Idézet a honlapról.)
 
- Elégedett vagy szellemi műhelyed, a Peregrinus Klub működésével?
 
- A klubot csakugyan én találtam ki, de nem az én szellemi műhelyem, már nem tartom vele a kapcsolatot, de továbbra is örülök neki, hogy van, és tevékenységét semmivel sem tartom kevésbé fontosnak azóta, hogy nem veszek részt benne. Elnőtt tőlem, mint az unokák a nagyszüleiktől, akiket a nagyszülők azért továbbra is szeretnek.
 
hiradokep (24).jpg
EKE könyvbemutató a stockholmi Magyar Házban, 2006 decemberében.
Balról jobbra: Pap Iván, Veress Magda és Veress Zoltán
- Fotó: Sántha Ferenc
 
- Mélységesen hívő ember vagy. Ezt nem csak egyházi tisztségvállalásod, hanem az Új Kévében megjelent írásaid is bizonyították. A szellem emberének bemutatása után zárjuk ezt a beszélgetést, kérlek, a lélek emberének üzenetével. 
 
- Szívesebben nevezném – és tartanám – magam szélesen hívő embernek, mint mélyen hívőnek. Értelmezésem szerint az utóbbi inkább egy hitágazat, egy felekezet hitvallásához való feltétlen ragaszkodást, abban való őszinte elmerülést, megnyugvást jelent; az előbbi valahogy tágabb világot fog be. Erről az előbbiről, kedves Enikő, könyvet kellene írni, nem lehet egy interjú kérdésére adandó illő méretű válaszban összefoglalni – de a kedvedért megpróbálom, főleg hogy csak üzenetet kérsz, nem egész saját vallásfilozófiám kifejtését.
 
Pascal gondolatával kezdem, aki szerint Isten és a saját halhatatlan lelkünk létében hinni már csak azért is helyesebb, mint nem hinni, mert ha nincs Isten, akkor akár hiszünk ebben a kettőben, akár nem, mindegy; elpusztulunk, mint az állatok, és mindennek vége. De ha van, akkor az, hogy nem hittünk, más megítélés alá esik, mint az, hogy hittünk. Én tehát inkább hiszek, mint nem. Ugyanakkor nem tudom más Isten létezését feltételezni, mint egy örök, egy végtelen, egy anyagi és szellemi valósággal egyaránt rendelkező lényét – és egy ilyen lény természetrajzát sem megismeri, sem elképzelni nem vagyok képes, sem kitalálni róla valamit, és arról igyekezni másokat is meggyőzni. Nem hiszek maradéktalanul egyetlen vallás tanításában sem, de hajlandó vagyok feltételezni, hogy minden vallás tanításában lehet valami megsejtés az örök, a végtelen lény lényegéről, s ezért tisztelek minden vallást, egyiket sem azonosítván a hozzá tartozó egyházi szervezettel. És ezért tudok nyugodtan megmaradni mégis egyetlen egyházi szervezet tagjának és mondjuk „jó református” lenni, mert tudom, hogy nem Isten van az úrvacsorai kenyérben és borban, mint ahogy nem Isten van a katolikusok ostyájában sem, hanem az úrvacsora, az ostya, a pap, a templom, a város, az egész föld, a piramisok és a Hubble-teleszóp, a Biblia és Shakespeare összes művei, sőt még az én gyermekverseim is az egy, örök és végtelen Istenben vannak – de nekem, egyszer élő véges embernek szükségem van egy hasonló egyszer élőkből álló közösségre, akikkel együtt elénekelhetem, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak, mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva...” Mert lám, már a zsoltáríró is sejtett valamit abból, amit közel három évezred múlva én is csak sejteni vagyok képes.
 
De hát az üzenet. Nos, legyen ez a következő: higgyetek valamiben, és ne nézzetek le, ne vessetek meg, ne gúnyoljatok ki, ne ítéljetek el, ne hurcoljatok máglyára még képletesen se senkit, aki felületes látszatra másvalamiben hisz. Mindenki, aki igazán hisz valamiben, igazából ugyanabban hisz.
 
- Köszönöm a beszélgetést, Isten éltessen sokáig egészségben, boldogságban!
 
Kovásznay Enikő
 

 

Jánosy Éva Södertäljében élő nôgyógyász szakorvos vall felvidéki gyermek- és ifjúkoráról, majd svédországi éveiről
 
F_31-1.jpg
Jánosy Éva a stockholmi
Operház előcsarnokában – J.É.
gyűjteményéből
 
- Kedves Éva, az ismeretségünk elején, amikor egyszer együtt vonatoztunk hazafelé munka után Södertäljéből, édesanyádról, gyermekkorodról, a Felvidékről szóltál félreismerhetetlenül palócos hanglejtéseddel. Hadd tudjuk meg most részletesebben, honnan is származol, milyen volt a családod, gyermekkorod és tágabb környezeted? Mit kaptál útravalóul az élethez?
 
- 1939-ben születtem a Bars megyei Léván (ma csak Levice). Édesanyám szülei nógrádi, illetve gömöri származásúak. Dédnagyapám iskolaalapító tanítóként működött egy Léva melleti kis faluban. Halála után veje ,az én nagyapám vette át a posztot, akit viszont 1914 őszén ”behívtak és ott is maradt", ahogy a család emlegette. A vidéket aztán az újonnan alakult Csehszlovákiához csatolták; egyik természetes határa az Ipoly volt, amelyen köztudomás szerint még az alsó folyásánál is száraz térddel lehet átgázolni. Paradicsoma volt ez a csempészeknek.
 
Nagymama is így járt át az Ipolyon édesanyjával a magyar oldalra, csakhogy ők nem csempészni, hanem átvenni és elvásárolni azt a csekélyke özvegyi nyugdíjat, amit magyar tanító férje után kapott mindaddig, amíg a két állam rendezte az effajta ügyeket.
 
Ez a két asszony becsülettel felnevelte az öt árvát, közöttük édesanyámat.
 
Nagymama sokat mesélt az életéről. Érdekes képet kaptam a háború előtti ”boldog időkről”, s az azt követőkről saját földünkön, idegen országban. Mélyzengésű hangján szomorú, mégis gyönyörű háborús és ”trianoni” dalokat énekelt. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem vettem fel magnóra.
 
Õ tárta fel előttünk a csodálatos magyar mesevilágot. Kedvence Benedek Elek volt, s mikor Bolond Mihókra, vagy a Kelemenke kis ködmönkéjére került a sor  megjelenet arcán a különben ritkán látott nevetés.
 
Édesapám családja mintegy három évszázadra visszamenőleg valódi ”lévai gyökér”. A felmenőknél akadt köztisztviselő, grófi szakács, szabó, pincér; nagyapám a MÁV-nál volt mozdonyvezető, és aktív tagja a MÁV híres férfikórusának. A haború után se MÁV, se kórus, még állandó állás sem maradt - eladogatták földjeiket, éltek, ahogy tudtak. Nagyapám sosem beszélt az életéről, sőt, másról sem igen, nem is énekelt már akkoriban.
 
Csekélyke nyugdíját teniszütők javításával egészítette ki. Három lányt és egy fiút nevelt fel becsülettel. A fiú – apám - értelmes ,de csintalan gyerek volt. Viselt dolgai között gyakran emlegették, mikor nagyapát az akkor már cseh csendőrök keresték fel, mivel valaki 1919 késő őszén feltűzte a magyar zászlót a lévai vár fokára. A család a vár alatt lakott, így a gyanú (nem alaptalanul) az ő 12 éves fiára esett.
 
Az én gyermekkorom a nehéz idők ellenére is harmónikus, sőt boldog volt – hála szüleim gondoskodó szeretetének és a környezetemben élő többi felnőttnek, akik ráértek odafigyelni, foglalkozni velünk. Három húgom és a közelben lakó sok unokatestvér, szomszéd gyerek társaságában sokat hancúroztunk. A főváros akkoriban ismét Budapest lett; oda is gyakran kirándultunk.
 
Az óvodában fehér főkötős apácák tanítottak a szebbnél szebb gyermekdalokra, játékokra, Pósa bácsi, Gyulai Pál stb. verseire.
 
A haborús emlékeim nem nyomasztóak, bár 1944-45 telén hónapokig közel állt a front, s gyakran kellett éjnek idején a szirénák zúgása közben rohanni az óvóhelyre. Engem kishúgomma együtt ilyenkor paplanostul kis szekérkébe fektettek, ezt az egyik nagybácsi a biciklijéjez kötötte, így kerekezett velünk az óvóhelyre. Ott 15-20 gyerek a pince sarkában leterített matracon kapott helyet, és mindent szabad volt: ugrálni, bolondozni. A háború zaja alig jutott el hozzánk, erre a felnőtteknek volt gondja. Õk persze (mármint a felnőttek) egészen másképp élték meg a háborút.
 
- Milyen volt abban az időben magyarnak lenni a Felvidéken?
 
- A háború után minden megváltozott…Reszlovakizálás, kitelepítés, lakosságcsere, majd Benes dekrétumai következtek: kollektív bűnösök lettünk.
 
Nem volt szabad magyarul megszólalni, s mivel mi másképp nem tudtunk, szánkat sállal, kendővel kötötték be, ha kimentünk, mert még a gyereket is orrba vágták emiatt. Aki nem reszlovakizált, nem kapott nyugdíjat, állást. Édesapám vagonokat járt rakodni alkalmilag, anyu, nagymama meg mi, gyerekek műveltük a kertet. Amit lehetett, eladogattunk, pl. a tárogatót, amin apám olyan szívhez szólóan tudta fújni a Krasznahorka büszke várát.
 
Az apácákat visszaküldték valahová Szatmárba, és az oktatási nyelv kizárólag szlovák lett. Sehogysem volt kedvem iskolába menni, s ezt meg is mondtam hangosan az iskola udvarán, az évnyitón. Azt is kilátásba helyeztem, hogy inkább Aszódra, a javítóintézetbe megyek (az aszódi javítóintezettel ijesztgettek ugyanis, ha rosszak voltunk). Még ma is emlékszem anyám rémült arcára, ahogy igyekezett befogni a számat - 1946 szeptember elsejét írtunk.
 
Tanítónénink a hegyekből jött, s egy kukkot sem értett magyarul. A gyerekek túlnyomó többsége ugyanannyit tudott szlovákul. Ebből aztán sok fura helyzet adódott, amit eleinte borzasztónak, később egyre inkább mulatságosnak találtunk. S mivel kíváncsi voltam, mit is beszél az amúgy kedves tanítónéni, egy hónap múlva egész jól értettem és beszéltem szlovákul. Igaz, közben néhány ”hegyekből jött” barátra is szert tettünk, így is gyakorolván a nyelvet.
 
Az új barátok azért is kellettek, mert a régiekből sokat áttelepítettek Magyarországra a lakosságcsere révén. Helyükbe ”szlovák” gyerekek jöttek Magyarországról. Ezek viszont (nagy meglepetésünkre) alig tudtak szlovákul. Szüleik foglalkozásra nézve leginkább agrárproletárok voltak. A környező falvainkból viszont a legmódosabb gazdákat vitték át a határon, 50 kilós csomaggal. De még ezen az áron sem reszlovakizáltak. (Ezeknek az embereknek egyébként az anyaországban is szomorú sors jutott: sok helyen betolakodóknak tekintették őket a helybeliek, mert ”kitúrták” az évszázadok óta velük együtt lakó németeket.)
 
Keserű sorsa volt a Csehországba deportált magyaroknak is, ők viszont évek múltán hazajöhettek és megvehették saját házukat azoktól, akiket ”odafentről” telepítettek ide, de akik nem érezték jól magukat ”itt lent”.
 
A hetvenes évektől kezdve aztán meg-megjelent Magyarországról a halottasautó, melynek utasa legalább így tért haza, ha már másképpen nem lehetett.
Körülbelül ilyen volt magyarnak lenni ekkor a Felvidéken.
 
F_31-3.jpg
Västeråsban ´86 májusában, a
nyelvtanárnő kutyájával – J.É.
gyűjteményéből
 
- Mesélj valamit iskolai, egyetemi tanulmányaidról!
 
- A családoknak meghatarozó szerepe volt a gyerekek nevelésében, világszemléletük kialakításában, nemzeti hovatortozásuk irányításában.
 
Nagymama meséit édesapám és keresztanyám magyar mondái váltották fel. 7-8 évesen kezembe vettem A láthatatlan ember-t. Ezt az Egri csillagok, Isten rabjai követték. Gárdonyit Móra Ferenc, nagyon sok Jókai és még több vers követte.
 
Az ötvenes évek újabb változásokat hoztak. Sorra nyíltak a magyar iskolák, Komáromban még gimnázium is. Mindenki átíratkozhatott, aki csak akart. S ekkor egy paradox helyzet állt elő: a magyarságáért sokat szenvedett, megfélemlített lakosság nagy része nem iratta át gyerekét! Nem merte? Nem akarta? Nem látta immár értelmét? Aki mégis megtette, naponta hallotta: magyar iskolával nem érvényesül a gyerek, nem állja meg helyét az egyemen (ez ugyanis kizárólag szlovák nyelvű maradt), majd a munkahelyen, egyáltalán Szlovákiában.
 
Arról, hogy milyen körülmények között működtek a magyar iskolák, milyen erőfeszítések árán neveltek belőlünk embert, sokat lehetne írni.
 
A 8 általános elvégzése után a komáromi magyar gimnáziumba irattak; itt lettem bentlakó diák. Ez volt a háború után az első, s mindmáig a legszínvonalasabb magyar gimnázium. Kitűnő általános és nemzeti nevelést kaptunk (a magyar történelmet, irodalmat persze nem tankönyvből tanították); fel tudtuk venni a versenyt az anyaországi diákokkal is!
 
Gimnázium éveim legélőbb emléke ´56 októbere. Az eseményeket az első naptól kísértük; a padok tetjén ülve hallgattuk a Kossuth Rádiót, tanítás napokig nem volt. A forradalom leverését talán még fajdalmasabban éreztük át, mint az anyaországiak. Újból emlékeztettek arra, micsoda bűnös, rebellis nép a magyar. Bűnbánatot is kellett volna gyakorolnunk, a következőképpen:
 
Úgy ´56 november közepe táján összehívták az összes diákot az iskola aulájába. A helyi pártvezetőség tagjai és a teljes tanári kar jelenlétében felolvastak egy rezolúciót, mi szerint ”mi, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság magyar anyanyelvű diákjai mélységesen elítéljük a Magyarországon történteket”. Ezt aztán karfelemeléssel kellett volna egyhangúlag jóváhagyni. Minden diák figyelme felénk, a hátsó sorokban ülő végzősökre irányult, mi pedig tüntetőleg ráültünk a kezünkre. Egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Nekem akkor egy vers motoszkált a fejemben, Karthágói harangok volt a címe, Kozma Andor írta. Apámmal valahonnan előkerítettük, s ezt szavaltam el az osztályunkban később, bűnbánat helyett.
 
-  Mikor és miért választottad az orvosi pályát, és miért szakosodtál nőgyógyászatra? Milyen volt az egyetemi oktatás és az egyetemista élet felétek?
 
- Érettségi után a pozsonyi egyetem orvosi karán szerettem volna tanulmányaimat folytatni. A felvételi vizsgán dicséretben is részesültem jó szlovák nyelvtudásomért, ám mégsem vettek fel sem az első, sem a következő évben. Csak később tudtam meg, miért. Szüleim nacionalisták voltak, hiszen 100 km-re járattak a magyar iskolába, mikor a szlovák  mindössze 100 méterre volt. Kulákok is voltunk, mert volt egy tehenünk (a háború után vettük eladott ékszerek árából, mivel a város szélén lakván volt lehetőségünk legeltetni a jószagot, s így friss tejet ihattunk). Apám kapitalistának minősült, mert a háború előtt magánvállakozó volt (egyszemélyes, néha alkalmi segédmunkással). A család további bűne a vallásosság volt, hiszen nagyapám előénekes volt a selmeci búcsúkon. Anyám családja sem volt kifogástalan, mert a monarchiabeli falusi tanító burzsoá értlemiség, az egyetemre pedig munkás-paraszt származású fiatalok kellettek.
 
Kezdtem hát munkáskáderként, mint takarítószemélyzet a kórházban. Első munkahelyem a szülészet volt. Itt hamar előléptettek: a szülőszoba és a nőgyógyászati műtő takarítasát bízták rám. Az oszályvezető főorvos (igaz, csak rövid ideig) magyar volt, s minden szigorúsága mellett talált néha alkalmat egy-egy buzdító szóra. Erre a lelki támaszra ugyancsak szükségem volt akkoriban. Megszerettette velem a szakmát, eltökéltem, hogy a nyomdokaiba lépek.
1959 szeptemberében végül bekerültem az egyetemre, Kassára. Itt az első napon megismerkedtem egy Királyhelmec mellőli leánnyal, aki - végtelen csodálkozásomra - alig beszélt szlovákul. Nem kell mást tenni, mondta, csak tanulni, a tananyagot párhuzamosan a nyelvvel. (Igaza volt; neurológus szakorvosként vonult nyugdíjba sok-sok év után Kassán).
 
Kettőnk diákévei túlnyomórészt a tanulószobában teltek. Kassát esti fénynél csak hónapok múltán láttam. Másik négy szobatársunk gyúnyosan mosolygott - tanuljanak a magyarok, ha már ennyire nehézfejűek, magyar iskolájukkal úgysem mennek semmire. A meglepetés akkor következett be, mikor az első vizsgát csak mi ketten tettük le, méghozzá igen jó eredménnyel. Eltökélt szándékunk volt bebizonyítani minden kétkedőnek, hogy magyar iskolával is el lehet szlovák egyetemet végezni. Nekem ez olyan jól sikerült, hogy végül is summa cum laude minősítéssel zártam. Egy közeli kis mezővároska újonnan nyílt kórházában kezdtem el dolgozni. Itt a főorvos arra figyelmeztetett, ne beszéljek a páciensekhez magyarul, mert a nővérek nem értik. Az nem zavarta őket,hogy a páciensek, főleg az idősebbek, a szlovákot nem értik. Továbbálltam hát Ipolyságra. Ez valaha Hont vármegye székhelye volt, közvetlen a határon, alig 80 km-re Budapesttől. Itt jól éreztem magam, de karrier szempontjából kicsit többre vágytam, mint nyugdíjig egy kisvárosban megfenekleni. Egyetemi kórház, kutatómunka szóba se jöhetett, még egy magasabb pozíció sem, vagy csak olyan áron, hogy az már nem érte meg.
 
Sokszor eszembe jutott Ipolyság szülöttének, Sajó Sándornak a verse: Magyarnak lenni tudod mit jelent?/Magasba vágyva tengni egyre – lent,/Mosolyogva, mint a méla őszi táj,/Nem panaszolni senkinek, mi fáj./Borongni mindig, mint a nagy hegyek,/Mert egyre gyászlik bennünk valami:/Sokszázados bú, melyet nem lehet/Sem eltitkolni, sem bevallani…
 
F_31-2.jpg
Földközi-tengeri környezetben - J.É. gyűjteményéből
 
- Mikor, hogy és milyen indíttatással kerültél Svédországba? Hogy sikerült megkapaszkodnod? Mesélj a svédekkel és svédországi magyarokkal való találkozásaidról, velük kapcsolatos élményeidről!
 
- Ipolyságon kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy elmegyek. Nehéz elhatarozás volt, sokat töprengtem. A ´68-as hullámot elmulasztottam, s mire kijutottam, már eléggé elszállt az idő felettem.
 
Németország, USA már nem jöhetett számításba. Svédország viszont az ígéret földje volt számomra már 1946 óta (családunk t.i. ide kapott vízumot - apámnak a vegyiparban kínáltak itt munkát). Az államunk pedig annál jobban örült, minél több magyar hagyta el a területét.
 
Így indultam 45 évesen új életet kezdeni, és nem volt nehéz. 5 hónapos intenzív tanulás után letettem a nyelvvizsgát, s a munkámat ott folytattam, ahol abbahagytam - szülész-nőgyógyász szakorvosként Söderteljében. A nyugodt munkakörülmények mellett úgy éreztem, megbecsülnek mind magán-, mind szakemberként.
 
A magánéletemben is szerencsésnek érzem magam. Unokahúgomnak, aki onkológus szakorvosként sikeres kutatómunkát folytat itt (szlovákiai magyar érettségivel, pozsonyi egyetemi végzettséggel), igyekszem segíteni: 9 és 7 éves kislányával foglalkozom, amennyit tudok. Esténként Benedek Eleket, a 77 magyar népmesét olvastuk évekig, most már inkább egyedül olvasnak.
 
A két kislány anyanyelve magyar, apjukkal, annak családjával szlovákul beszélnek, a csehül beszélő nagypapát is kitűnően értik. Mindkettő a stockholmi német iskolába jár.
 
A svédekkel és magyarokkal való találkozásokról sokat tudnék mesélni, mert sok barátom van mindkét oldalon. Svéd barátaim munkatársakból kerültek ki; ők egyben útitársaim, akikkel sok felejthetetlen utazást tettem szerte a világban. Most már inkább csak Európában utazgatunk, vagy operába, koncertre járunk.
 
Van néhány kedves anyaországi barátom, de jól elbeszélgetni inkább az erdélyiekkel ,délvidékiekkel tudok. Kár hogy kevés idő jut az ilyesmire!
 
Legközelebbi jóbarátom ma is régi munkatársam, még Ipolyságról. Vele a régi otthoni emlékeket elevenítjük fel; s a Duna TV, meg az M2 programjait vitatjuk meg.
 
Barátaimtól ugyanannyit, néha többet is kapok, mint amennyit adok.
 
- Most, amikor nyugdíjba vonultál,és időd nagy részét unokahúgaid épülésére, barátnőid istápolására fordítod, hogyan tekintesz vissza életedre, emigráns voltodra? Mi maradt ott átörökíthetetlenül a Felvidéken, és mi az, amit helyette Svédország nyújtani tudott?
 
- A Felvidéken néhány sír a temetőben és két húgom maradt. És néhány hűséges régi barát, rokon, akiket rendszeresen látogatok, ha tehetem.
 
Svédországban sosem éreztem magam másodrendű állampolgárnak, s ha nem is vagyok itt igazán ”itthon”, mégsem a saját hazámban vagyok idegen.
 
- Mi az, amiről nem kérdeztelek, de amit mégis meg akarsz osztani az olvasókkal?
 
- Az olvasóknak elsősorban azt üzenem: ápolják, adják tovább anyanyelvünket, aminek nincs párja a világon.
 
Egy gyerek lehet egyszerre két-, sőt háromnyelvű is, s az ilyen a következő nyelvet is könnyebben tanulja. Ezen gondolkozzanak el azok, akik abban a tévhitben élnek, hogy először egy nyelvet tanuljon meg a gyerek. Ez a gyerek magyarul valószínűleg nem tanul majd meg, mert nehéz, mert minek. Mert a globalizált Európában a világnyelvek a fontosak; kultúrával, Uram bocsá’ törenelemmel foglalkozni anakronizmus, hiábavalóság. De valljuk inkább a költővel, Sajó Sándorral együtt: “Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!.../De túl minden bún,minden szenvedésen,/Önérzetünket nem feledve mégsem,/Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,/Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
 
- Köszönjük a beszélgetést!
 
Kérdezett: Sántha Judit
 
Galériák kínálata Göteborgban télvíz idején

Galériák kínálata Göteborgban télvíz idején

Képzőművészet 2022. március 16.
Grafik i Väst galéria Göteborg. Fia Kvissberg „Játék a színekkel és a formákkal” 2022.01.29.–02.16.
Tovább

Egyesületek

A stockholmi magyar nagykövetség kulturális programjai

A stockholmi magyar nagykövetség kulturális programjai

A stockholmi magyar nagykövetség kulturális programjai
Farsangi mulatság és majális SOMIT módra

Farsangi mulatság és majális SOMIT módra

Bizonyára mindannyian hallottuk már, sőt, sokak napi szókincsében is gyakran előfordul az a közismert mondás, miszerint: „Ember tervez,…
SOMIT TAVASZI TÁBOR

SOMIT TAVASZI TÁBOR

A 2022. évi második SOMIT rendezvény a Tavaszi tábor volt. A koronavírus járvány enyhülését és a korlátozások feloldását…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

Free Joomla templates by L.THEME