A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

Üstökös a romániai vívósport egén

 

Zágoni Szabó Julianna nyugdíjas tornatanár, Románia egykori vívóbajnoka férjével, az aradi származású agrármérnökkel, Valaszkai Józseffel szülőföldjétől nagyon távol, itt, Svédországban él. Házuk körül a szokott fűszőnyeg egyhangúságát csodálatos virágoskert, és kis, nagyon rendben tartott zöldségeskert vidámítja. Van ott minden: petrezselyem, zöldbab, sóska, spenót, hónapos és jégretek, ropogós zöldhagyma, karalábé, saláta, zeller, sőt paradicsom is, az a bizonyos hatalmasra növő csodálatos ízű „hóstáti” paradicsom, igaz, azt, hogy beérik-e a szárán, a svéd nyár szeszélye határozza meg. Julianna génjeiben hordozza a föld megmunkálásának szeretetét, hozzáértését gyerekként tanulta el szüleitől, környezetétől. A kolozsvári Hóstát szülöttje, családja annak idején szenvedő tanúja és alanya volt a Ceausescu-kori nagy városrendezési mániának, mely Kolozsvár legkompaktabb magyar közössége ellen irányult. Fájdalmas a téma, ez irányba nehezen indul beszélgetésünk. Úgy érzi, nincs értelme felidézni a múltnak ezt a részét, nem hisz abban, hogy érdekelne-e valakit szülővárosának, Kolozsvár egyik városnegyedének sorsa. Boldog lennék, ha valaha sikerülne meggyőznöm Őt arról, hogy mindenkinek kötelessége átadni emlékeit az új nemzedéknek, éppen azért, hogy ne menjen feledésbe például az, hogy Erdélyben, Kolozsvár városának volt egyszer egy szorgos, becsületes földművelő rétege, a hóstátiak… Ez a beszámoló még várat magára. Jelen beszélgetésünk apropóját Julianna idei születésnapja adja. A hihetetlenül mozgékony, dolgos, végtelenül pedáns, friss Julianna február 10- én töltötte a 80. évét.

 

 

Valaszkai Józsefné Zágoni Szabó Julianna

 

Julianna, kérlek, meséld el, honnan jöttél, és mióta élsz Svédországban? 

Erdélyből, Kolozsvárról jöttünk, 1987-ben. Sem férjem, sem én nem voltunk már fiatalok, éppen elértük a Romániában akkor érvényes nyugdíjazási korhatárt. Nehéz volt új életet kezdeni ebben a korban, minden anyagi háttér nélkül elindulni a számunkra ismeretlen környezetben. Szerencsére kisvárosban telepedhettünk le, ahol valamivel könnyebben ment a beilleszkedés.

 

Mivel foglalkoztatok az új hazában?

Igyekeztünk minél hamarabb munkát keresni, hogy ne szoruljunk a megalázó segélyre. Korunk miatt nem válogathattunk. Eleinte tolmácsként dolgoztam a mjälbyi  iskolában, később helyettes tornatanárként, félidőben elvállaltam a sölvesborgi St. Nikolai templom gyülekezetei házának takarítását. Ezzel párhuzamosan éjszakai műszakban a kenyérgyárban is dolgoztam és tanultam az ITK –n. A férjem, aki Románia egyik legismertebb talajvédelmi szakembere volt, az agronómusi diplomájával, a Volvoban, munkásként kezdett dolgozni. Idénymunkát is vállaltunk a környező földeken, epret, uborkát szedtünk. Nem volt könnyű, de örvendtünk, hogy dolgozhatunk. Igyekeztünk beilleszkedni a svéd társadalomba. Tagjai lettünk a svéd evangélikus egyháznak, rendszeresen járunk a templomba, részt veszünk az egyházi rendezvényeken. Szerencsések voltunk, mert ebben a közösségben megtaláltuk azokat az embereket, akik befogadtak, segítettek elviselni a nehézségeket.

 

A román válogatott Budapesten, 1953-ban

 

Julianna és férje alapító tagjai a Sölvesborgi Magyar Protestáns Gyülekezetnek, a kezdetektől aktív presbiterei is annak. A Kristianstadi Magyar Egyesület oszlopos tagjai, lankadatlan munkásságukat az egyesület fennállásának30. évfordulóján a SMOSZ elismerő oklevéllel jutalmazta.

 

Mint a bevezetőben említettem, Julianna nem csak sima testnevelő tanár, hanem igazi sportfenomén volt: Üstökös a romániai vívósport egén.

 

Killyéni András szerkesztésében 2009-ben  megjelent „A Kolozsvári Vívás képes története (1818-1976)”Ebből a könyvből idéznék néhány részletet.

 

Dr. Guráth Béla: „Dédelgetett kincsként őrzi minden nép, nemzeti közösség történelmének emlékeit, tudván, hogy biztos jövőt csak a múlt tapasztalataira és tanulságaira építhet. Mi, kolozsváriak is közel kétszáz évnyi sport élményeit, győzelmeit, örömeit, bosszúságait őrizzük emlékeinkben, ezeket próbáljuk életben tartani, versenyekkel, megemlékezésekkel rendszeresen feleleveníteni, a fiatal nemzedékekre örökíteni. Sajnos azonban lassan elérkezik az idő, amikor már nem marad, aki emlékezzen, aki továbbvigye a sportszeretet lángját. A kolozsvári vívás csillaga lehullott, nincs már akinek átadni a stafétabotot. Ez a kis könyv azért született meg, hogy átvegye a mesélő szerepét, és ne hagyja a múlt ragyogását örökre kihunyni.”

 

A könyv előszavában utal a kor dokumentumaira, melyekből kitűnik, hogy Kolozsváron már a XIX. században élénk sportélet, azon belül komoly vívóélet volt. A XX. század első felében a kolozsvári sportolók az ország vívóinak élvonalához tartoztak, a második felében pedig kiváló eredményeket értek el. Kolozsvári vívó szerezte meg 1954-ben Románia első egyéni világbajnoki érmét, valamint ugyanazon a versenyen két kolozsvári vívó döntő módon hozzájárult az ország első kard csapat - világbajnoksági érmének az elnyeréséhez. Kolozsvári vívónő lett az ország első női világbajnoka és olimpiai ezüstérmese, és hasonló módon kolozsvári párbajtőrvívó lett az első ifjúsági világbajnok is. A helsinkii olimpián négy kolozsvári vívó szerepelt a román válogatottban.

 

Julianna és férje, József

 

 „Valaszkainé Zágoni  Szabó Julianna:

Kolozsvár, 1932. Versenyszerű pályafutását 1951-ben kezdte el, 1957-ben fejezte be. 1952-ben aranyérmet szerzett, 1953-ban pedig második helyen végzett szintén a Tudomány színeiben az országos bajnokságon. Alapszakmája: Sportegyetemet végzett, majd tornatanárként tevékenykedett. A Tudomány csapatával országos felnőtt bajnokságot nyert 1952-ben, 1953-ban, 1954-ben és 1955-ben”.

 

Ennyi áll rólad a könyvben, igaz mások, esetleg hosszabb tartamú vívókarrierrel rendelkezőkről sem áll sokkal több. Az idén lesz hatvan éve annak, a Román Országos Bajnokság aranyérmese lettél. Hogyan ismerkedtél meg ezzel a sportággal, és miért éppen ez a sportág volt az, amely megtetszett neked. Hogyan kezdődött ez az üstökös-karrier?

 

Már gyerekkoromban szerettem a mozgást, sportot. Vonzott a tánc, a művészi torna. A vívásba egy film kapcsán szerettem bele. Ha jól emlékszem, „Krisztina főhadnagy” volt a film címe. Megfogott a filmbeli vívók kecses mozgása, a vívósport látványossága. Akkor határoztam el, hogy én is vívni fogok. Akkoriban a vívósport női és férfi tőr-, kard- és párbajtőr fegyvernemekre tagozódott. Ma már a nők is vívhatnak mindhárom fegyvernemben. A vívók találatait egy főbíró és négy oldalbíró figyelte és jegyezte, még nem volt bevezetve a villanytőr használata. Ez a bíráskodási mód sajnos nagyon gyakran adott lehetőséget a tévedésekre, hogy az igen gyakori részlehajlást ne is említsem.

 

Az országos győztes bajnokcsapat. Balról a harmadik Julianna

 

Kérlek, beszélj vívókarriered állomásairól.

A vívást 1950-ben kezdtem el a kolozsvári Tudomány (Stiinţa) csapatban, dr Ozoray-Schenkel Zoltán, hajdani tőr és kardvívóbajnok edző vezetésével. (Megjegyzés: Schenkel 1912-ben a stockholmi olimpián lett aranyérmes). Magam számára is meglepőmódon, nagyon hamar, alig egy évi tanulás, edzés után márispástra állhattam. Egymás után négy éven keresztül nyertünk román női csapatbajnokságot. 1952-ben, 1953-ban, 1954-ben Orb Katalin, Szaniszló Erzsébet, Telegdi Márta, Zágoni Szabó Julianna, 1955-ben Kabdebo Jutka, Orbán Olga, Orb Katalin és Zágoni Szabó Julianna felállításban.Magyarországon, 1953-ban, a „Felszabadulás” nemzetközi vívótalálkozón négy ország: Francia-, Magyar-, Olaszország, és Románia képviseltette magát. Ez volt a román nemzeti női válogatott első külföldi szereplése, tagjai szintén a kolozsvári csapatból tevődtek össze, Orb Kati és V. Zágoni Julianna.

 

1952-ben megnyertem az országos egyéni bajnokságot, 1953-ban országos második helyezett, 1955-ben hatodik helyezett lettem.1953-ban férjhez mentem, 1954-ben megszültem egyetlen gyermekemet. A fiam alig volt még hat hetes, mikor felkértek, hogy okvetlenül vegyek részt az országos versenyen, melynek az volt a tétje, hogy a kolozsvári csapat megnyerje az országos általános bajnokságot. Úgy éreztem, kötelességem segíteni a csapatomnak, így „gyermekágyasan”, is részt vettem a versenyeken, a bajnokságot meg is nyertük. Viszont a  Bucaresti-i, alkalmanként kéthónapos edzőtáborokon már nem tudtam részt venni. Ráadásul egy rosszul fertőtlenített injekciós tű által súlyos sárgaságot kaptam. Ez a betegség sajnos Romániában eléggé gyakori volt, sok sportoló karrierjét törte ketté. Az enyémet is.

 

A bajnoknő

 

Milyen iskolákat végeztél? Mesélj szakmai karrieredről.

Az elemi iskolák, és a négy gimnázium elvégzése után továbbra is a gimnáziumot szerettem folytatni, de édesapám, a maga praktikus gondolkodásával, minél előbb kenyérkereső foglalkozást akart a kezembe adni, átíratott a kereskedelmi középiskolába. Érettségi után az Bolyai egyetemen lettem könyvelő. Gyermekem születése után hét évig nem dolgoztam, ezalatt beiratkoztam a Testnevelési Főiskolára. Bár sportkarrierem aránylag rövid tartamú, de sikeres volt, az igazi siker felemelő érzését mégis testnevelő tanárként, a tanítványaimmal elért eredményeken keresztül értem meg. Sikert értem el velük a vívástól oly távol eső sportágakban, mint a művészi torna, vagy tánc.

 

Szakmai fejlődésem érdekében rendre letettem a Romániában szokásos úgynevezett minősítő vizsgákat, büszke vagyok arra, hogy, a legfelső fokozatra (grad I) a sok jelentkező közül a megye a két lehetséges hely egyikére gyatra román nyelvtudásom ellenére is engem választott. Lelki beállítottságomnál fogva nagyon vonzottak az olyan feladatok, amelyek elesett, nyomorék, vagy valamilyen testi hibás gyermekek mozgásának, életkörülményeinek javítására irányultak. A jászvásári (Iaşi) egyetemen elvégeztem egy gyógytorna kurzust. A képesítés megszerzése után, a Kolozsvártól huszonöt kilométerre fekvő Zsuk községben, a szellemileg visszamaradott és nyomorék gyermekek számára létesített nyolc osztályos kisegítő iskolában dolgoztam. Az iskola diákságát az ország minden részéből összegyűjtött súlyosan károsodott gyerekek tették ki. Az intézményt létrehozták ugyan, de a gyerekek testi-lelki fejlődésének oly fontos eszközök, felszerelések teljesen hiányoztak. Tulajdonképpen senki sem remélt, senki sem várt el különösebb fejlődést a gyerekektől. Sem a létrehozó intézmény, sem a tanári kar, de még a szülők sem, az iskola amolyan menedékhelynek számított, ahol fedél van a fejük fölött, és úgy-ahogy enni is kapnak. Ebbe a közösségbe csöppentem bele én a magam tenni akarásával, jobbító szándékával. Mindenki utált. A kollegák, mert kénytelenek voltak valamennyire lépést tartani velem, a személyzet, mert a munkavégzésüket ellenőriztem, a gyerekek, mert mozgásra, gondolkodásra kényszerítettem őket. Eszközöket, tornaszereket készítettem, szereztem, fejlesztő gyakorlatokat dolgoztam ki. Mikor mindenki és minden ellenére sikerült felkeltenem a gyerekek érdeklődését, mikor felfogták, hogy jó az nekik, amit vasakarattal rájuk kényszerítettem, megszerettek és, ha nem is kimondottan boldogan, de végezték a gyakorlatokat. Nagy elégtételem volt, az évente szokásos orvosi és pszichiátriai ellenőrzést végző bizottság ámult elragadtatása a gyermekek mozgáskészsége láttán.

 

Emlékbajnokság Budapesten, 1953-ban

 

Vívókarrieredre visszatérve, szeretném, ha mesélnél az olvasóknak annak anyaországi elismeréséről.

A Magyarok Világszövetsége, 1998. augusztus 20-án Budapesten nagyszabású ünnepség keretében köszöntötte a különböző sportágakban kiemelkedett teljesítményt elért, Magyarországtól elcsatolt területeken élő magyar sportolókat. A meghívottak egyike én voltam.

 

 „Díszoklevél. Külhoni Magyar Sportcsillagok első Világtalálkozója alkalmából Valaszkainé Zágoni Szabó Julianna részére, aki a nemzetközi sportéletben elért sikereivel a magyarság hírnevét öregbítette. Múlhatatlan érdemeiért nagyrabecsüléssel:

Tőkés László, Dr. Schmidt Pál, Csoóri Sándor, Schulek Ágoston, Patrubány Miklós”

 

Magam és az olvasók nevében is gratulálok. Szeretnél még valamit elmondani magadról?

Férjemmel együtt szakmailag elismert, anyagiakban az átlagosnál jobban bővelkedő emberek voltunk. Fiam kitűnő eredménnyel végezte el a gépészmérnöki szakot, kutatómérnökként dolgozott. Az anyagiak mellett (megjegyzés: a gyönyörű 140 nm villájukat disszidálásuk miatt elkobozták), mi sokkal többet veszítettünk erkölcsileg. Sajnos már aligha tudok választ adni arra, hogy hol is vagyok itthon – otthon? Mindezek ismeretében úgy vélem, jogos lenne a kérdés: miért hagytam el imádott Kolozsváromat? De erre a kérdésre nem lehet pár mondatos választ adni. Inkább elállok tőle. Van három gyönyörű, tehetséges unokánk. Az ő létük elég nekünk a boldogsághoz.

 

Magam és az olvasók nevében boldog születésnapot, egészséget, vidámságot kívánok az elkövetkezendő évekre. Köszönöm a beszélgetést.

 

Kérdezett: Tóth Ildikó

„Tűz-víz-föld-levegő” – Angi István festőművész kiállítása

„Tűz-víz-föld-levegő” – Angi István festőművész kiállítása

Képzőművészet 2022. október 23.
2022 Angi István: Hegyek napsütésben, akril - vászon 2022.07.07 – 08.31. Bárczay kastély galériája, Felsőzsolca. Mintegy két tucat frissen készült olajfestmény és körülbelül ugyanennyi, főleg fából készült kisplasztika fogadja a látogatót Angi István kiállításán. A képek figuratívak, a legelvontabb alkotásokon…
Tovább

Egyesületek

Újra odébb állt a SOMIT karaván…

Újra odébb állt a SOMIT karaván…

A Göteborg közelében lévő härsjösandi cserkészlak udvaráról idén valamivel délebbre vette az irányt a SOMIT karaván, meg sem…
SOMIT családos tábor

SOMIT családos tábor

Az idei év SOMIT családos tábora szeptember 11–13. között került megrendezésre. A teltházas rendezvényen egy roppant eseménydús hétvégére…
Hírek a malmői Hungaroclubból

Hírek a malmői Hungaroclubból

Egyesületünk óvatosan nyitott a tagság felé a pandémia után. Tagságunk nagy része szépkorú, s nehezen találtak vissza az…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

  

 

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

Free Joomla templates by L.THEME