A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

”Így indultam 45 évesen új életet kezdeni”

 

Jánosy Éva Södertäljében élő nôgyógyász szakorvos vall felvidéki gyermek- és ifjúkoráról, majd svédországi éveiről
 
F_31-1.jpg
Jánosy Éva a stockholmi
Operház előcsarnokában – J.É.
gyűjteményéből
 
- Kedves Éva, az ismeretségünk elején, amikor egyszer együtt vonatoztunk hazafelé munka után Södertäljéből, édesanyádról, gyermekkorodról, a Felvidékről szóltál félreismerhetetlenül palócos hanglejtéseddel. Hadd tudjuk meg most részletesebben, honnan is származol, milyen volt a családod, gyermekkorod és tágabb környezeted? Mit kaptál útravalóul az élethez?
 
- 1939-ben születtem a Bars megyei Léván (ma csak Levice). Édesanyám szülei nógrádi, illetve gömöri származásúak. Dédnagyapám iskolaalapító tanítóként működött egy Léva melleti kis faluban. Halála után veje ,az én nagyapám vette át a posztot, akit viszont 1914 őszén ”behívtak és ott is maradt", ahogy a család emlegette. A vidéket aztán az újonnan alakult Csehszlovákiához csatolták; egyik természetes határa az Ipoly volt, amelyen köztudomás szerint még az alsó folyásánál is száraz térddel lehet átgázolni. Paradicsoma volt ez a csempészeknek.
 
Nagymama is így járt át az Ipolyon édesanyjával a magyar oldalra, csakhogy ők nem csempészni, hanem átvenni és elvásárolni azt a csekélyke özvegyi nyugdíjat, amit magyar tanító férje után kapott mindaddig, amíg a két állam rendezte az effajta ügyeket.
 
Ez a két asszony becsülettel felnevelte az öt árvát, közöttük édesanyámat.
 
Nagymama sokat mesélt az életéről. Érdekes képet kaptam a háború előtti ”boldog időkről”, s az azt követőkről saját földünkön, idegen országban. Mélyzengésű hangján szomorú, mégis gyönyörű háborús és ”trianoni” dalokat énekelt. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem vettem fel magnóra.
 
Õ tárta fel előttünk a csodálatos magyar mesevilágot. Kedvence Benedek Elek volt, s mikor Bolond Mihókra, vagy a Kelemenke kis ködmönkéjére került a sor  megjelenet arcán a különben ritkán látott nevetés.
 
Édesapám családja mintegy három évszázadra visszamenőleg valódi ”lévai gyökér”. A felmenőknél akadt köztisztviselő, grófi szakács, szabó, pincér; nagyapám a MÁV-nál volt mozdonyvezető, és aktív tagja a MÁV híres férfikórusának. A haború után se MÁV, se kórus, még állandó állás sem maradt - eladogatták földjeiket, éltek, ahogy tudtak. Nagyapám sosem beszélt az életéről, sőt, másról sem igen, nem is énekelt már akkoriban.
 
Csekélyke nyugdíját teniszütők javításával egészítette ki. Három lányt és egy fiút nevelt fel becsülettel. A fiú – apám - értelmes ,de csintalan gyerek volt. Viselt dolgai között gyakran emlegették, mikor nagyapát az akkor már cseh csendőrök keresték fel, mivel valaki 1919 késő őszén feltűzte a magyar zászlót a lévai vár fokára. A család a vár alatt lakott, így a gyanú (nem alaptalanul) az ő 12 éves fiára esett.
 
Az én gyermekkorom a nehéz idők ellenére is harmónikus, sőt boldog volt – hála szüleim gondoskodó szeretetének és a környezetemben élő többi felnőttnek, akik ráértek odafigyelni, foglalkozni velünk. Három húgom és a közelben lakó sok unokatestvér, szomszéd gyerek társaságában sokat hancúroztunk. A főváros akkoriban ismét Budapest lett; oda is gyakran kirándultunk.
 
Az óvodában fehér főkötős apácák tanítottak a szebbnél szebb gyermekdalokra, játékokra, Pósa bácsi, Gyulai Pál stb. verseire.
 
A haborús emlékeim nem nyomasztóak, bár 1944-45 telén hónapokig közel állt a front, s gyakran kellett éjnek idején a szirénák zúgása közben rohanni az óvóhelyre. Engem kishúgomma együtt ilyenkor paplanostul kis szekérkébe fektettek, ezt az egyik nagybácsi a biciklijéjez kötötte, így kerekezett velünk az óvóhelyre. Ott 15-20 gyerek a pince sarkában leterített matracon kapott helyet, és mindent szabad volt: ugrálni, bolondozni. A háború zaja alig jutott el hozzánk, erre a felnőtteknek volt gondja. Õk persze (mármint a felnőttek) egészen másképp élték meg a háborút.
 
- Milyen volt abban az időben magyarnak lenni a Felvidéken?
 
- A háború után minden megváltozott…Reszlovakizálás, kitelepítés, lakosságcsere, majd Benes dekrétumai következtek: kollektív bűnösök lettünk.
 
Nem volt szabad magyarul megszólalni, s mivel mi másképp nem tudtunk, szánkat sállal, kendővel kötötték be, ha kimentünk, mert még a gyereket is orrba vágták emiatt. Aki nem reszlovakizált, nem kapott nyugdíjat, állást. Édesapám vagonokat járt rakodni alkalmilag, anyu, nagymama meg mi, gyerekek műveltük a kertet. Amit lehetett, eladogattunk, pl. a tárogatót, amin apám olyan szívhez szólóan tudta fújni a Krasznahorka büszke várát.
 
Az apácákat visszaküldték valahová Szatmárba, és az oktatási nyelv kizárólag szlovák lett. Sehogysem volt kedvem iskolába menni, s ezt meg is mondtam hangosan az iskola udvarán, az évnyitón. Azt is kilátásba helyeztem, hogy inkább Aszódra, a javítóintézetbe megyek (az aszódi javítóintezettel ijesztgettek ugyanis, ha rosszak voltunk). Még ma is emlékszem anyám rémült arcára, ahogy igyekezett befogni a számat - 1946 szeptember elsejét írtunk.
 
Tanítónénink a hegyekből jött, s egy kukkot sem értett magyarul. A gyerekek túlnyomó többsége ugyanannyit tudott szlovákul. Ebből aztán sok fura helyzet adódott, amit eleinte borzasztónak, később egyre inkább mulatságosnak találtunk. S mivel kíváncsi voltam, mit is beszél az amúgy kedves tanítónéni, egy hónap múlva egész jól értettem és beszéltem szlovákul. Igaz, közben néhány ”hegyekből jött” barátra is szert tettünk, így is gyakorolván a nyelvet.
 
Az új barátok azért is kellettek, mert a régiekből sokat áttelepítettek Magyarországra a lakosságcsere révén. Helyükbe ”szlovák” gyerekek jöttek Magyarországról. Ezek viszont (nagy meglepetésünkre) alig tudtak szlovákul. Szüleik foglalkozásra nézve leginkább agrárproletárok voltak. A környező falvainkból viszont a legmódosabb gazdákat vitték át a határon, 50 kilós csomaggal. De még ezen az áron sem reszlovakizáltak. (Ezeknek az embereknek egyébként az anyaországban is szomorú sors jutott: sok helyen betolakodóknak tekintették őket a helybeliek, mert ”kitúrták” az évszázadok óta velük együtt lakó németeket.)
 
Keserű sorsa volt a Csehországba deportált magyaroknak is, ők viszont évek múltán hazajöhettek és megvehették saját házukat azoktól, akiket ”odafentről” telepítettek ide, de akik nem érezték jól magukat ”itt lent”.
 
A hetvenes évektől kezdve aztán meg-megjelent Magyarországról a halottasautó, melynek utasa legalább így tért haza, ha már másképpen nem lehetett.
Körülbelül ilyen volt magyarnak lenni ekkor a Felvidéken.
 
F_31-3.jpg
Västeråsban ´86 májusában, a
nyelvtanárnő kutyájával – J.É.
gyűjteményéből
 
- Mesélj valamit iskolai, egyetemi tanulmányaidról!
 
- A családoknak meghatarozó szerepe volt a gyerekek nevelésében, világszemléletük kialakításában, nemzeti hovatortozásuk irányításában.
 
Nagymama meséit édesapám és keresztanyám magyar mondái váltották fel. 7-8 évesen kezembe vettem A láthatatlan ember-t. Ezt az Egri csillagok, Isten rabjai követték. Gárdonyit Móra Ferenc, nagyon sok Jókai és még több vers követte.
 
Az ötvenes évek újabb változásokat hoztak. Sorra nyíltak a magyar iskolák, Komáromban még gimnázium is. Mindenki átíratkozhatott, aki csak akart. S ekkor egy paradox helyzet állt elő: a magyarságáért sokat szenvedett, megfélemlített lakosság nagy része nem iratta át gyerekét! Nem merte? Nem akarta? Nem látta immár értelmét? Aki mégis megtette, naponta hallotta: magyar iskolával nem érvényesül a gyerek, nem állja meg helyét az egyemen (ez ugyanis kizárólag szlovák nyelvű maradt), majd a munkahelyen, egyáltalán Szlovákiában.
 
Arról, hogy milyen körülmények között működtek a magyar iskolák, milyen erőfeszítések árán neveltek belőlünk embert, sokat lehetne írni.
 
A 8 általános elvégzése után a komáromi magyar gimnáziumba irattak; itt lettem bentlakó diák. Ez volt a háború után az első, s mindmáig a legszínvonalasabb magyar gimnázium. Kitűnő általános és nemzeti nevelést kaptunk (a magyar történelmet, irodalmat persze nem tankönyvből tanították); fel tudtuk venni a versenyt az anyaországi diákokkal is!
 
Gimnázium éveim legélőbb emléke ´56 októbere. Az eseményeket az első naptól kísértük; a padok tetjén ülve hallgattuk a Kossuth Rádiót, tanítás napokig nem volt. A forradalom leverését talán még fajdalmasabban éreztük át, mint az anyaországiak. Újból emlékeztettek arra, micsoda bűnös, rebellis nép a magyar. Bűnbánatot is kellett volna gyakorolnunk, a következőképpen:
 
Úgy ´56 november közepe táján összehívták az összes diákot az iskola aulájába. A helyi pártvezetőség tagjai és a teljes tanári kar jelenlétében felolvastak egy rezolúciót, mi szerint ”mi, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság magyar anyanyelvű diákjai mélységesen elítéljük a Magyarországon történteket”. Ezt aztán karfelemeléssel kellett volna egyhangúlag jóváhagyni. Minden diák figyelme felénk, a hátsó sorokban ülő végzősökre irányult, mi pedig tüntetőleg ráültünk a kezünkre. Egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Nekem akkor egy vers motoszkált a fejemben, Karthágói harangok volt a címe, Kozma Andor írta. Apámmal valahonnan előkerítettük, s ezt szavaltam el az osztályunkban később, bűnbánat helyett.
 
-  Mikor és miért választottad az orvosi pályát, és miért szakosodtál nőgyógyászatra? Milyen volt az egyetemi oktatás és az egyetemista élet felétek?
 
- Érettségi után a pozsonyi egyetem orvosi karán szerettem volna tanulmányaimat folytatni. A felvételi vizsgán dicséretben is részesültem jó szlovák nyelvtudásomért, ám mégsem vettek fel sem az első, sem a következő évben. Csak később tudtam meg, miért. Szüleim nacionalisták voltak, hiszen 100 km-re járattak a magyar iskolába, mikor a szlovák  mindössze 100 méterre volt. Kulákok is voltunk, mert volt egy tehenünk (a háború után vettük eladott ékszerek árából, mivel a város szélén lakván volt lehetőségünk legeltetni a jószagot, s így friss tejet ihattunk). Apám kapitalistának minősült, mert a háború előtt magánvállakozó volt (egyszemélyes, néha alkalmi segédmunkással). A család további bűne a vallásosság volt, hiszen nagyapám előénekes volt a selmeci búcsúkon. Anyám családja sem volt kifogástalan, mert a monarchiabeli falusi tanító burzsoá értlemiség, az egyetemre pedig munkás-paraszt származású fiatalok kellettek.
 
Kezdtem hát munkáskáderként, mint takarítószemélyzet a kórházban. Első munkahelyem a szülészet volt. Itt hamar előléptettek: a szülőszoba és a nőgyógyászati műtő takarítasát bízták rám. Az oszályvezető főorvos (igaz, csak rövid ideig) magyar volt, s minden szigorúsága mellett talált néha alkalmat egy-egy buzdító szóra. Erre a lelki támaszra ugyancsak szükségem volt akkoriban. Megszerettette velem a szakmát, eltökéltem, hogy a nyomdokaiba lépek.
1959 szeptemberében végül bekerültem az egyetemre, Kassára. Itt az első napon megismerkedtem egy Királyhelmec mellőli leánnyal, aki - végtelen csodálkozásomra - alig beszélt szlovákul. Nem kell mást tenni, mondta, csak tanulni, a tananyagot párhuzamosan a nyelvvel. (Igaza volt; neurológus szakorvosként vonult nyugdíjba sok-sok év után Kassán).
 
Kettőnk diákévei túlnyomórészt a tanulószobában teltek. Kassát esti fénynél csak hónapok múltán láttam. Másik négy szobatársunk gyúnyosan mosolygott - tanuljanak a magyarok, ha már ennyire nehézfejűek, magyar iskolájukkal úgysem mennek semmire. A meglepetés akkor következett be, mikor az első vizsgát csak mi ketten tettük le, méghozzá igen jó eredménnyel. Eltökélt szándékunk volt bebizonyítani minden kétkedőnek, hogy magyar iskolával is el lehet szlovák egyetemet végezni. Nekem ez olyan jól sikerült, hogy végül is summa cum laude minősítéssel zártam. Egy közeli kis mezővároska újonnan nyílt kórházában kezdtem el dolgozni. Itt a főorvos arra figyelmeztetett, ne beszéljek a páciensekhez magyarul, mert a nővérek nem értik. Az nem zavarta őket,hogy a páciensek, főleg az idősebbek, a szlovákot nem értik. Továbbálltam hát Ipolyságra. Ez valaha Hont vármegye székhelye volt, közvetlen a határon, alig 80 km-re Budapesttől. Itt jól éreztem magam, de karrier szempontjából kicsit többre vágytam, mint nyugdíjig egy kisvárosban megfenekleni. Egyetemi kórház, kutatómunka szóba se jöhetett, még egy magasabb pozíció sem, vagy csak olyan áron, hogy az már nem érte meg.
 
Sokszor eszembe jutott Ipolyság szülöttének, Sajó Sándornak a verse: Magyarnak lenni tudod mit jelent?/Magasba vágyva tengni egyre – lent,/Mosolyogva, mint a méla őszi táj,/Nem panaszolni senkinek, mi fáj./Borongni mindig, mint a nagy hegyek,/Mert egyre gyászlik bennünk valami:/Sokszázados bú, melyet nem lehet/Sem eltitkolni, sem bevallani…
 
F_31-2.jpg
Földközi-tengeri környezetben - J.É. gyűjteményéből
 
- Mikor, hogy és milyen indíttatással kerültél Svédországba? Hogy sikerült megkapaszkodnod? Mesélj a svédekkel és svédországi magyarokkal való találkozásaidról, velük kapcsolatos élményeidről!
 
- Ipolyságon kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy elmegyek. Nehéz elhatarozás volt, sokat töprengtem. A ´68-as hullámot elmulasztottam, s mire kijutottam, már eléggé elszállt az idő felettem.
 
Németország, USA már nem jöhetett számításba. Svédország viszont az ígéret földje volt számomra már 1946 óta (családunk t.i. ide kapott vízumot - apámnak a vegyiparban kínáltak itt munkát). Az államunk pedig annál jobban örült, minél több magyar hagyta el a területét.
 
Így indultam 45 évesen új életet kezdeni, és nem volt nehéz. 5 hónapos intenzív tanulás után letettem a nyelvvizsgát, s a munkámat ott folytattam, ahol abbahagytam - szülész-nőgyógyász szakorvosként Söderteljében. A nyugodt munkakörülmények mellett úgy éreztem, megbecsülnek mind magán-, mind szakemberként.
 
A magánéletemben is szerencsésnek érzem magam. Unokahúgomnak, aki onkológus szakorvosként sikeres kutatómunkát folytat itt (szlovákiai magyar érettségivel, pozsonyi egyetemi végzettséggel), igyekszem segíteni: 9 és 7 éves kislányával foglalkozom, amennyit tudok. Esténként Benedek Eleket, a 77 magyar népmesét olvastuk évekig, most már inkább egyedül olvasnak.
 
A két kislány anyanyelve magyar, apjukkal, annak családjával szlovákul beszélnek, a csehül beszélő nagypapát is kitűnően értik. Mindkettő a stockholmi német iskolába jár.
 
A svédekkel és magyarokkal való találkozásokról sokat tudnék mesélni, mert sok barátom van mindkét oldalon. Svéd barátaim munkatársakból kerültek ki; ők egyben útitársaim, akikkel sok felejthetetlen utazást tettem szerte a világban. Most már inkább csak Európában utazgatunk, vagy operába, koncertre járunk.
 
Van néhány kedves anyaországi barátom, de jól elbeszélgetni inkább az erdélyiekkel ,délvidékiekkel tudok. Kár hogy kevés idő jut az ilyesmire!
 
Legközelebbi jóbarátom ma is régi munkatársam, még Ipolyságról. Vele a régi otthoni emlékeket elevenítjük fel; s a Duna TV, meg az M2 programjait vitatjuk meg.
 
Barátaimtól ugyanannyit, néha többet is kapok, mint amennyit adok.
 
- Most, amikor nyugdíjba vonultál,és időd nagy részét unokahúgaid épülésére, barátnőid istápolására fordítod, hogyan tekintesz vissza életedre, emigráns voltodra? Mi maradt ott átörökíthetetlenül a Felvidéken, és mi az, amit helyette Svédország nyújtani tudott?
 
- A Felvidéken néhány sír a temetőben és két húgom maradt. És néhány hűséges régi barát, rokon, akiket rendszeresen látogatok, ha tehetem.
 
Svédországban sosem éreztem magam másodrendű állampolgárnak, s ha nem is vagyok itt igazán ”itthon”, mégsem a saját hazámban vagyok idegen.
 
- Mi az, amiről nem kérdeztelek, de amit mégis meg akarsz osztani az olvasókkal?
 
- Az olvasóknak elsősorban azt üzenem: ápolják, adják tovább anyanyelvünket, aminek nincs párja a világon.
 
Egy gyerek lehet egyszerre két-, sőt háromnyelvű is, s az ilyen a következő nyelvet is könnyebben tanulja. Ezen gondolkozzanak el azok, akik abban a tévhitben élnek, hogy először egy nyelvet tanuljon meg a gyerek. Ez a gyerek magyarul valószínűleg nem tanul majd meg, mert nehéz, mert minek. Mert a globalizált Európában a világnyelvek a fontosak; kultúrával, Uram bocsá’ törenelemmel foglalkozni anakronizmus, hiábavalóság. De valljuk inkább a költővel, Sajó Sándorral együtt: “Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!.../De túl minden bún,minden szenvedésen,/Önérzetünket nem feledve mégsem,/Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,/Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
 
- Köszönjük a beszélgetést!
 
Kérdezett: Sántha Judit
 
Galériák kínálata Göteborgban télvíz idején

Galériák kínálata Göteborgban télvíz idején

Képzőművészet 2022. március 16.
Grafik i Väst galéria Göteborg. Fia Kvissberg „Játék a színekkel és a formákkal” 2022.01.29.–02.16.
Tovább

Egyesületek

iHuset. 18.

iHuset. 18.

Bengt Halse, aki Magyarország tiszteletbeli konzulja Göteborgban, most azt mondaná, hogy már csak nyolcvankét év választ el attól,…
A Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör és a nehéz idők

A Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör és a nehéz idők

Micsoda évek vannak mögöttünk! És vajon mi van még előttünk? Ki tudja, élhetünk-e még vakcinák nélkül?
A stockholmi magyar nagykövetség kulturális programjai

A stockholmi magyar nagykövetség kulturális programjai

A stockholmi magyar nagykövetség kulturális programjai

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

Free Joomla templates by L.THEME