A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

fortepan107476v1

Berényi Lajos szentesi patkolókovács 1933-ban készült szekerét egy falumúzeum őrzi. Ebben nem is lenne semmi meglepő, ha a múzeum nem a dániai Nyvang községben lenne. A szekeret pedig magyar huszárok vásárolták a gazdájától 1944-ben, aztán vitték magukkal, amerre a háború sodorta őket. Azzal a tizenkétezer magyar katonával érkeztek, akik német parancsnokság alatt Dániában szolgáltak a világháború utolsó hónapjaiban. Néhányan közülük átálltak az antifasiszta dán ellenállókhoz, a többség csak csendben próbálta átvészelni. A skandináv országban könyvet írtak róluk, nálunk alig ismerik a történetüket.

A dániai magyar katonák egy része a marosvásárhelyi „Csaba királyfi” Hadapródiskola 15-18 éves növendéke volt. A többnyire jó családból való kadétok még a gyorsított hadiképzésben sem jutottak el a tiszti esküig: a szovjet hadsereg ’44 őszen átlépte az országhatárt, a hadapródiskolát ki kellett menekíteni Erdélyből. Előbb Nyugat-Magyarországra kerültek, majd a német hadvezetés parancsára karácsonykor egy lengyelországi német támaszpontra (Bromberg/ Bydgoszcz) vitték őket. A hivatalos indok az volt, hogy itt nyugodt körülmények között folytathatják a kiképzésüket – valójában utánpótlásnak szánták őket a keleti frontra.

 

Amikor 1945. január végén a szovjetek elérték Lengyelország nyugati részét, a németek a frontra vezényelték a magyar hadapródokat. Vezetőjük, Szilágyi Dezső huszár őrnagy, azonban nem engedte, hogy a németek feláldozzák a kamasz fiúkat. Arra hivatkozott, hogy a kadétok kiképzése még nem megfelelő. A katonatiszt sokat kockáztatott, mert a németek szerint a válasza nyílt parancsmegtagadásnak számított. Mégis elérte a célját, mert néhány nap időhúzás után már a németek sem látták értelmét az ellenállásnak. A hadapródiskolát új állomáshelyre irányították: Dániába. Münsterig közel 900 kilométert tettek meg – a tisztek lovon, a kadétok szekereken és gyalog. Velük mentek a tisztek családtagjai is, köztük karon ülő kisgyerekek is. Mínusz 15–20 fokos hideg volt, helyenként térdig ért a hó, a katonák közül sokan megbetegedtek, gyakori volt a végtagok fagyásos sérülése. Mivel képtelenek lettek volna tovább menni, végül vonatra tették őket, és így érkeztek meg a dániai Præstø-be. Itt a német parancsnokok figyelmeztették a magyarokat, hogy ne próbáljanak meg kapcsolatot létesíteni a dánokkal, mert sok köztük az ellenálló – márpedig ha valaki információt oszt meg az ellenállás tagjaival, arra statáriális eljárás vár.

Hat német tiszt érkezett, hogy átvegyék a magyar hadapródok kiképzésének irányítását. Szilágyi Dezső pontosan tudta, hogy céljuk egy rövid gyorstalpaló tanfolyam után a németországi városok védelmére vezényelni a magyarokat. Ezúttal nyelvi nehézségekre hivatkozva tagadta meg az együttműködést. A feszültség napról-napra nőtt: a magyarok ugyanis ezen a településen már számbeli fölényben voltak, a Dániát megszálló német alakulatok nagy részét a frontra vezényelték. A német tisztek annyira nem bíztak a magyarokban, hogy a szobáikba hordták a kiképzéshez használt fegyvereket és elbarikádozták magukat. A hadapródok így aztán munkaszolgálatos feladatokat végeztek, például légvédelmi gödröket ástak. Szilágyi megtagadta azt a parancsot is, hogy dán ellenállók rejtekhelyeit derítsék fel, amiért a németek szabotázzsal vádolták.

Pedig arról fogalmuk sem volt, hogy a huszártiszt tényleg felvette a kapcsolatot az ellenállókkal. Tájékoztatta őket, hogy ő és növendékei vendégeknek tekintik magukat Dániában, és ha fegyveres konfliktusra kerülne sor, a dánok oldalán fognak harcolni a németek ellen. Nem volt egyedül: több más, Dániába került magyar katonatiszt állt összeköttetésben a dán náciellenes ellenállókkal, például a Høvelte-i táborban állomásozó tisztek csoportja. Szilágyi arról is tudomást szerzett, hogy 1945 áprilisában, amikor egy Koppenhágában rendvédelmi feladatokat ellátó magyar egységet Berlinbe akartak vezényelni a németek, a magyarok megtagadták a parancsot. Utcai harc tört ki a magyar dezertálók és a németek között, a lövöldözésben nyolc dán civil meghalt, a katonai áldozatok számát és a következményeket máig nem ismerjük. Szilágyi titkos szövetséget hozott létre vezetőtársaival, és megállapodtak, hogy szükség esetén egyszerre lépnek majd fel a németek ellen.

Erre már nem került sor. Az egyre nagyobb kockázatot jelentő „szövetséges” hadapród csapatot a németek végül Gavnø szigetére internálták. Itt várták ki a háború végét, a britek bevonulását. Bár a lefegyverzett németeknek és szövetségeseiknek, így a magyar honvédeknek is, azonnal németországi hadifogolytáborokba kellett továbbmenniük, Szilágyi őrnagy bátorságának köszönhetően a magyar hadapródiskola Dániában maradhatott, és megkülönböztetett bánásmódban részesült. A hadapródok és tisztjeik tartózkodási és munkavállalási engedélyt kaptak, szállást és élelmezést biztosítottak a számukra. A magyarok a környékbeli farmokon dolgoztak, de arról is maradtak feljegyzések, hogy esténként műkedvelő színházi előadásokat tartottak, ahová a helyi lakosokat is meghívták.

A „Csaba királyfi” Hadapródiskola soha nem tért vissza Marosvásárhelyre, ott oszlott fel Dániában. A kadétokat gyötörte a honvágy, így – noha a dán kormány továbbra is vendégnek tekintette őket – a következő évben többségük elindult Magyarországra. Voltak közülük, akiket hazatérésük után, mint a nyugati hadseregekkel kapcsolatot tartó gyanús elemeket, egy időre a komáromi várbörtönbe vetettek a magyar hatóságok. „Dánia hősként búcsúztatott, Magyarország ellenségként fogadott” – foglalta össze egyikük. A volt hadapródok közül néhányan Dániában maradtak, ahol családot alapítottak, sokan pedig Nyugat-Európa és Amerika felé vették az irányt. Szilágyi Dezső hiába volt náciellenes, Magyarországon jó eséllyel börtön várt volna rá, így 1950-ig élt Dániában, ahol megbecsülés övezte. Innen az Egyesült Államokba, Princetonba került, ahol lovas edzőként dolgozott. A volt huszártiszt az amerikai lovassport egyik meghatározó vezetőjeként halt meg 1983-ban. Magyarországon csak jóval a rendszerváltás után, 1995-ben rehabilitálták: posztumusz ezredessé léptették elő. Az utolsó Dániában élő, egykori „csabás” hadapród nemrégiben halt meg. Rá és a többi 12 ezer magyar honvédre ma már csak egy kiszolgált alföldi szekér emlékeztet egy dániai falusi múzeumban.

 

 

Nyáry Krisztián

Lohn Annamária – Jönköping, Borås

 

„A szépség mindenütt ott van, nem rajta múlik, hogy nem látjuk meg.”

(Auguste Rodin)

 

A világszerte kialakult járványhelyzet, mint ahogyan minden másra is, az egyesületek mindennapi életére is rányomta a bélyegét. A felelősségteljes viselkedés jegyében megszűntek a fizikai értelemben vett közös programok, a tagok találkozásai. Ez értelemszerűen az ösztöndíjas munkát is érinti, hiszen a közösségi életet virtuális szintre kellett emelni, mely új, a korábbiakhoz képest egészen másfajta szemléletmódot igényel. Az internet adta lehetőségekkel élve, új programot nyitottam a svédországi egyesületek számára. Híres múzeumokat tekintünk meg közösen, virtuális sétákat téve. Az idegenvezető szerepét szívesen öltöttem magamra, hiszen végzettségemből kifolyólag (új- és legújabbkori történeti muzeológus vagyok) a kiállítások mindig az életem részei voltak. Egy kiállításba lépve a tárgyiasított történelemmel találjuk szembe magunkat. Egy kép többet mond ezer szónál – állítja a szállóige.

A II. világháború befejeztével, 1945–1946 folyamán a németországi munka- és haláltáborok túlélőiből Svédország 15.345 személyt fogadott be. Ennek ellenére a svéd ipar is óriási munkaerőhiánnyal küszködött, emiatt ekkor több országgal szemben megszüntették a vízumkényszert. 1945 őszétől a spanyoloknak és 1964-től a jugoszláv állampolgároknak sem kellett vízum.

Levél az Olvasóhoz

Levél az Olvasóhoz

Kedves Olvasó! 2024. december 14.
Kedves Híradó Olvasók! Most már igazán itt van a legsötétebb évszak, de közeleg a karácsony és a téli napforduló is, amikor lassan győzedelmeskedik a fény a sötétség felett. Készíthetjük az adventi koszorút is, hiszen hamarosan meggyújthatjuk rajta az első gyertyát.…
Tovább
A Világfa

A Világfa

Könyvespolc 2024. december 14.
A Világfa, vagy Életfa szimbóluma mély gyökerekkel rendelkezik a világ számos kultúrájában és spirituális hagyományában. Ez az archetípus nem csupán egy fa képét jeleníti meg, hanem az univerzum szerkezetét, a létezés különböző szintjeinek összekapcsolódását és a spirituális utazás lehetőségét is.…
Tovább
Csikós Tibor: Grafikai és festészeti folyamatok

Csikós Tibor: Grafikai és festészeti folyamatok

Képzőművészet 2024. október 24.
2024. május 31-én, dr. Feledy Balázs művészeti író és műkritikus megnyitóbeszédével és Orbán Dénes szaxofonjátékéval vette kezdetét Csikós Tibor Grafikai és festészeti folyamatok című kiállítása a budapesti Újpest Galériában. Sajnos az eseményen nem tudtam részt venni, azonban egy forró, júniusi…
Tovább

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Swish:

Swish


  

 

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

Free Joomla templates by L.THEME