Chojecki Helga hegedűművész

- Hogyan, miért lettél zenész? Pontosabban hegedűs.

Apám zeneszerző, anyám szerelmese az operának, úgyhogy anyámnak a legnagyobb öröme, hogy én a Göteborgi Operában dolgozom. Innen ered. Illetve… Na állj meg, elmondom neked: volt egyszer egy Ruha István nevű hegedűművész. Emlékszel te rá?

- Hogyne!

- Elmentünk apámmal a koncertjére, utána hátra mentünk hozzá gratulálni,s azt mondta, ha hegedűs leszek, készít nekem egy mogyorótortát. Azt mondtam, hogy jó. S azóta is várom a mogyorótortát. Ezt elmeséltem egyik kollégámnak ezelőtt úgy egy évvel. Tudod, hogy másnap kaptam egy tortát tőle? Csak úgy. Egy dán nagybőgőstől.

- Úgy látszik, a zenészek úgy általában klassz emberek.

- Nem. Fura emberek a zenészek. Egoisták. Ezzel jár a szakma. Presztízs…. És közben egymás mellett ülünk.

- Hmm. Az ember azt gondolná, csoportmunka folyik a zenekari árokban…Nehéz lehet, ha mindenki egyénileg művész alkat.

- Igen, pontosan.

- Milyen iskolákat végeztél?

- Marosvásárhelyen végeztem a művészeti líceumot, Svédországban elvégeztem a zenei főiskolát, 2000-ben fogtam neki modern zenét tanulni két évig, utána pedig bejutottam a szólista-osztályba. S az is kétéves.

- Hányat vesznek fel ebbe a szólista osztályba?

- Nagyon keveset. Akkor engem vettek fel meg egy másik hegedűs lányt. Szóval Göteborgban kettőt.

- Akkor most gyakorlatilag ugyanaz a státuszod zenészként, mint annak idején Ruha Istvánnak. Szólista vagy.

- Jaj, ilyet ne mondjunk. De szólista vagyok, igen. Ennél magasabb kiképzést az én szakmámban nem lehet elérni. Aztán hogy az ember szólistaként hogyan működik, az egy egészen más dolog. Mert vannak olyan szólisták, akik keveset szólóznak, s vannak, akik tizenhárom éves koruktól járják a világot.

- Milyen pluszt adott neked ez a szólista-képzés?

- Manuelát adta.

- Manuela Wiesler volt a te vezető tanárod.

- Igen. A vele való találkozás volt, ami megérte az egészet. Manuela Brazíliában született, német származású volt, aztán Ausztriában élt. S egy kicsit Svédországban élt, s egy kicsit Izlandon élt. Neves fuvolaművész volt. Mikor letette a fuvolát, elvégezte a pszichológiát s egy menedzser-tanfolyamot. Ezek után lett a szólista tanszék főnöke Göteborgban. Kapott egy professzori kinevezést.

- Mivel tudott többet adni ő, egyáltalán a szólista-képzés, mint a másik egyetem?

- A zenei főiskolán az ember azzal foglalkozik, hogy minél több mindent megtanuljon, de nem foglalkozik a saját képességeivel. Itt, Manuelával, a saját bensőmmel foglalkoztam. Manuela szemináriumai arról szóltak, hogy a zenét összehozták a lelkeddel.

- Visszatérve ahhoz, hogy Manuela Brazíliában született, de német volt…. stb. Hány nemzettel dolgozol te együtt?

- Most is sokkal. Lengyel, orosz, magyar, norvég, dán, svéd…. Kilenc félével most, pillanatnyilag a zenekarban. S látod, ez egyáltalán nem hátrány. Ez kimondottan jó. Hogy nemzetközi. De ne foglalkozzunk a zenekari életemmel.

- Még csak annyit: láttad valami hasznát a szóló-képzésnek a zenekari munkádban?

- Hát… Tulajdonképpen igen. Mert rá voltam kényszerítve, hogy gyakoroljak. S mert technikailag másként vagyok fölkészülve. A technikai megoldások egyszerűbbé váltak. De a tudásomnak ott sok hasznát nem veszem. Annak a koncertjeimen látom hasznát. Sokat játszottam a Főiskolán, a Szépművészeti Múzeumban, az Opera halljában.

- És a Filharmónián.

- Ott a diploma-koncertemet láttad. A Göteborgi Szimfonikusok zenekarával adtam elő Bartók második hegedűversenyét. Legutóbb Dániában játszottam, ott kamarazenét.

- Érezted-e előnyét-hátrányát annak, hogy nem vagy svéd?

- Azt taglalhatnánk, hogy miért érzem úgy, hogy a szakmai hierarchiában -magas képzésem ellenére- egy lépéssel sem engednek tovább. De nem érdekes. Az az érdekes, hogy elvégeztem ezeket az iskolákat a saját magam kedvéért. Először is azért, mert a zenekari munka unalmas. Illetve a művek nem unalmasak, csak ez a fajta munka. Engem untat, legalábbis. Nem találok elég kihívást benne. Ez a kombináció viszont azt eredményezte, hogy a munkámat is sokkal jobban tudom végezni.

- Van-e kedvenc zeneszerződ? Akit szívesen játszol.

- Van bizony! Enescu. Az Enescu - zongoraszonáta. Az az abszolút kedvencem. Nem mondom, hogy Bartók...

- Pedig hallottalak Bartókot játszani, az sem volt elhanyagolható művészi élmény….

- Mondjuk Bartók második hegedűversenyét szívesen eljátszanám többször is, ha lenne rá lehetőségem, s ha lenne egy olyan zenekar, akivel eljátszhatnám. Most épp lenne is olyan zenekar, elmehetnék Vásárhelyre hegedülni, de itt van a család….

- Mondod, hogy Enescu a kedvenced. Van ennek köze a közös földrajzi gyökerekhez?

- Van. Enescut nehéz megérteni annak, aki soha nem hallott román népzenét. Mert ahhoz köze van, még akkor is, ha sok a francia beütés, meg ha impresszionista is. Ott van az a kicsi finom lélek, amit másként az ember nem érthet meg, csak ha ismeri a nyelvet, nyelven keresztül a népet. Erre például magamtól jöttem rá. Ahány nyelvet ismersz, annyi “nemzetiségű” zeneművet tudsz lejátszani. A nyelvnek a hangsúlya, a melódiája segít. Egyszer Uddevallában játszottam Bartókot, Enescut, Respighit. Manuela azt adta feladatul, hogy meséljek a közönségnek a művekről. Na most mit tudj mondani egy 60-70 éves svéd embernek, aki talán először hall Bartókot? Már hogy megértsék, mi a csudát csinál ez a nő. S akkor elmondtam, hogy ez a zene olyan, mint a magyar nyelv. Ereszkedik, lefele hajlik, akkor is, ha viccet mondasz. Akkor is, ha azt mondod, szeretlek… Van egy lemezem. Tóth Böske és Szélyes Sándor tréfás duetteket énekel rajta. Na, ha nem érted a szöveget, csak a zenét értelmezed, azt hiszed, mindketten a halálukon vannak….

- Ennek ellenére gyermekeiddel mégis magyarul beszélsz. Miért?

- Hát ez az egyetlen nyelv, amit teljesen megértek. Az embernek az anyanyelvében vannak az érzések. Nem? Én svédül ugyanazt nem tudom elmondani.

- Pedig ha valaki, akkor te tökéletesen beszélsz svédül. S már azért is választhatnád a svédet, mert akkor a férjed is megértené. S te mégis magyarul beszélsz.

- S a lengyel férjem lengyelül beszél a gyerekekkel…. Mondom, az ember az anyanyelvén tudja kifejezni a dühét és a szerelmét.

- Az erdélyi múltadból mit szeretnél – a nyelven kívül - feltétlenül átadni a gyermekeidnek?

- Sokat gondolkodtam azon, mi az, ami bennem erdélyi? Azt hiszem, a vidámság. Az, hogy az életet kicsit könnyedébben veszem. Humorérzékkel. Szerintem a „babák” így vannak nevelve….

- Mit adott neked - a zenésznek - Svédország, amit a szülőhazád nem tudott volna adni?

- Egy óriási önállóságot. Például az egyetemen rá vagy kényszerítve, hogy a saját felelősségedre dolgozz. Saját magadra vagy bízva. Úgy dolgozz, hogy a saját jövődet kovácsolod. Követelmények, klasszikus értelemben, nincsenek a növendékkel szemben. Elfogadják azokat a növendékeket is, akik nincsenek fölkészülve.

- Mert aztán úgyis az élet szelektál...

- Persze.

- Megjegyzem én még valamit akartam hallani. Azt, hogy a nagyobbik fiadat tavaly láthattuk az Opera színpadán. Szólót énekelt a Mozart-produkcióban…

- Jaj, az más. Nekem elsősorban ezt a nagy önállóságot adta Svédország, s azt, hogy képes vagyok egyedül boldogulni, csak igyekeznem kell. Aztán az, hogy Alex tizenegy évesen az Operában énekelhetett, az más kérdés. Azt nem –  csak - Svédország adta. Ő tehetséges. De a kicsi is. Szuperül csellózik, s bejutott az opera gyerekkórusába. Alexnek lesz egy pár előadása idén is, ha a tizenkét éves hangja még működik. De úgy néz ki, működik.

- Tavaly nagyon jó kritikákat kapott. Nemcsak a hangját emelték ki, hanem a színpadi jelenlétét is.

- Igen. Jó lenne átadni nekik azt a tudást is, amire sok év után jöttem rá: az ember kívánhat magának dolgokat, és meg is kapja, de ha ezek az ajándékok rossz időben jönnek, akkor inkább a fejére pottyannak az embernek, s nem az ölébe hullanak. Mert rossz időben nem tudsz mit kezdeni velük. Végül is én mindent megkaptam, amit kívántam. Csak nem mindent időben. A szólista-képzést például megkaptam, mert foggal és körömmel kiharcoltam, de az már nem jött időben. Azt húsz évvel ezelőtt kellett volna csinálni. Csak be akartam bizonyítani- magamnak- hogy sikerül annak a lánynak, aki egy bőrönddel és egy hegedűvel jött ide. De nem is az a lényeg, hogy megvan. A célnál sokkal érdekesebb mindég az út, ami odáig vezet. Egyébként ehhez még feltétlenül hozzáfűzném, hogy ezt az utat egyedül nem tehettem volna meg. Voltak körülöttem olyan barátok, mint Kisch Bandi és Klári, Szirányiék, Zoltán Bence és családja. A szólista diploma az ő érdemük is. Visszatérve az előbbiekhez: a lényeg, hogy mindig legyen sok-sok vágyad, sok-sok célod, hogy aztán egyet-kettőt megvalósíthass.

- Mi a leghőbb vágyad jelen pillanatban?

- Az, hogy valakinek odaadjam azt a tudást, amin most csak ülök. Hogy tanítsak. Ez a leghőbb vágyam. Aztán… nem végeztem el még az orvosi egyetemet....

Kérdezett: Kovásznay Enikő

Kovásznay Enikő

2009. december 14.

Találatok: 2868

Csillag István - kutat, oktat, ismeretterjesztést vállal

1974 nyarán érkeztél Svédországba a román vívóválogatott tagjaként, és politikai menekültként maradtál. Mesélnél a korábbi romániai pályafutásodról? Mi vezetett a döntéshez, hogy külföldön próbálsz szerencsét?

Hogy a legelején kezdjem:1950 november 24-én születtem Zilahon, Szilágyság megyeközpontjában. Ady Endre egykori gimnáziumában, a híres Wesselényi Kollégium (később Ady Endre Gimnázium) reál tagozatán érettségiztem. Gyerekkoromban nagyapám (aki nagy könyvbarát volt) könyvtárát böngésztem és javarészt ki is olvastam. Beteges, gyenge fizikumú gyerek voltam, és szüleim aggódva nézték, hogy időm nagy részét olvasással töltöm. Lényeges változás akkor állt be életemben amikor egy Ludovikát végzett úriember, Juhász Kálmán bácsi (aki akkortájt favágóként kényszerült megélni és fát vágni járt hozzánk) felfigyelt rám. Az ő javaslatára először teniszezni, majd pedig vívni kezdtem. Ő képzett huszártiszt volt, egyben teniszedző és okleveles vívómester is. Úszni és táncolni is tanított minket, ezen kívül liberális világnézetre, tudományos érdeklődésre és becsületes viselkedésre nevelt. Jellemző a "kommunista paradicsomra", hogy ilyen nagytudású és széleskörű műveltséggel rendelkező embernek favágásból kellett megélnie.

Gimnáziumi tanáraink közül különös szeretettel és elismeréssel gondolok egykori matematikatanáromra és osztályfőnökömre, Moldován Lajos tanár úrra és feleségére, fizikatanárnőnkre Moldován Erzsébetre.

Egyetemi tanulmányaimat Kolozsváron, a Babes-Bolyai egyetem fizika karán kezdtem. Csodálattal és elismeréssel tartozom Gábos Zoltán professzor úrnak, akinek előadásai immár hosszú pályafutásom tükrében is messzemenően a legjobbak, legszínvonalasabbak közé tartoztak. Nagy meglepetés ért, amikor a második évfolyam kezdetén 120 hallgatóból a 20 legmagasabb átlagú diákot (köztük engem is) kiválasztották és közölték velünk, hogy belőlünk létrehoznak egy úgynevezett kutatói tagozatot, és elitképzésben fogunk részesülni. Ez azt jelentette, hogy (egy évvel meghosszabbított) tanulmányaink során a legjobb tanárok fognak tanítani és az akkori körülmények között a legjobb laboratóriumi felszereléssel dolgozhatunk.

Egy fél év volt még hátra diplomavédésig, amikor felbukkant a lehetőség Svédországba látogatni. Egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan ugyanis tovább folytattam a vívást Kolozsváron is, s mint elsőosztályú kardvívó több versenyre utazhattam, és különleges előnyökben részesültem. Ennek ellenére a szólásszabadság, valamint a szabad gondolkodás hiánya szó szerint fojtogatott és úgy éreztem, hogy megfulladok ebben a környezetben. Úgy ítéltem meg, hogy minden bizonnyal ez a Ceausescu-diktatúra mélypontja, hogy ennél rövidesen jobb lesz a helyzet. Nagyon hálás vagyok Farkas Anna professzornőnek, aki meggyőzött arról, hogy nincs igazam és hogy innen ha lehet (ha térden csúszva is, de) menekülnöm kell. Útlevélkérelmemet többször elutasították, ám később sikerült a hatóságokat meggyőznöm arról, hogy félévvel diplomázás előtt nem rúgnám fel ezt a kiváltságos életet. Így sikerült 1974 júniusában Stockholmba utaznom, ahol szerencsémre rokonaim is voltak.

Stockholmban elég hamar megtaláltad a helyed, és tudtommal rendkívül gyorsan beindult a tudományos karriered. Voltak-e nehézségeid is?

Politikai menekült státuszban azonnal lemondtam román állampolgárságomról, majd nagyon intenzív nyelvtanulásba kezdtem. Korán beláttam, hogy megfelelő szinten kell beszélnem a svéd nyelvet ahhoz, hogy érvényesülni tudjak, és hogy tovább folytathassam tudományos pályámat. Így előfordult, hogy naponta két váltásban is részt vettem a svéd oktatásban. Ennek köszönhetően már 1974 őszén felkerestem a Stockholmi Egyetem fizika karát és érdeklődni kezdtem továbbtanulási lehetőségek felől. Első intrádára az tanácsolták: kezdjem újra másodévtől a képzést. Én akkor már igazán doktorátusra szerettem volna jelentkezni, de ennek az volt a feltétele,hogy szóbeli vizsgán megfeleljek a követelményeknek. Erre 1974 decemberében került sor. Ekkor Tor Ragnar Gerholm professzor (a sikeres vizsga után) felajánlotta, hogy január elsejétől felvesz doktorandusznak a csoportjába. Így kezdődött a svédországi tudományos pályafutásom.

1978 őszén ösztöndíjasként az Egyesült Államokban folytathattam tanulmányaimat. A Seattle-i University of Washington és a Stanford-i egyetem lineáris gyorsítóján egy új, anyagszerkezet vizsgáló módszert dolgoztunk ki. Ez volt doktori disszertációm fő témáját. 1980 novemberében doktoráltam a Stockholmi Egyetemen, aztán két év úgynevezett posztdoktorátusi periódus következett ugyancsak az USA-ban. Különleges szaktudásra hivatkozva zöld kártyát és állandó letelepedést ajánlottak, amit el is fogadtam. Ennek ellenére vágytam vissza Európába.

Fiatalként biztos sokat jelenthetett Amerikában tanulni. Miben látod a legnagyobb különbséget az európai és és az amerikai oktatás illetve tudományos élet között?

Az amerikai felsőoktatásnak számos előnye van és megvallom, szakmai tudásom javarészét ott szereztem. A minden előítélet nélküli, rendkívül dinamikus atmoszféra igazi vitamininjekciót jelentett. Ugyanakkor az európai életmód és értékrend tudat alatt nagyon mélyen gyökerezett bennem. Bármennyire is élveztem az amerikai szabad gondolkodást és életmódot, Európa mégis nagyon vonzott vissza. 1982-ben a Stockholmi Egyetemtől azt az ajánlatot kaptam, hogy minden szükséges körülményt megteremtenek ahhoz, hogy egy új, saját kutatócsoportot szervezzek és honosítsam meg, fejlesszem tovább az USA-ban kidolgozott anyagszerkezet-vizsgálati módszert. Éltem ezzel a lehetőséggel, így 1984 óta docensként saját kutatócsoportot vezetek. Több, mint 10 diák doktorált azóta nálam. Időközben több európai uniós konzorcium koordinátoraként sokat utaztam szerte a világban és igyekeztem rávenni doktorandusz hallgatóimat, hogy képzésük alatt hosszabb vagy rövidebb időt töltsenek külföldön valamelyik híres laboratóriumban. A különböző EU-keretprogramok ideális lehetőséget nyújtanak erre.

Feleséged, Magdi is többszörös vívóbajnok. Hogy ismerkedtetek meg?

Egyetemi pályafutásom mellett hobbiként tovább folytattam a vívást Svédországban is. Én egy tipikus magyar fegyverrel, karddal vívtam, amiben sem a svédek, sem más skandinávok nem értek el kiugró eredményeket. Talán ennek tudható be hogy öt egyéni skandináv bajnokságot és több svéd bajnokságot nyertem csapatban és egyéniben is. Utolsó nemzetközi bajnokságomon, 1984 decemberében a Bécs város bajnoksága után ismerkedtem meg leendő feleségemmel, a háromszoros olimpiai érmes magyar világbajnok vívónővel, Maros Magdával. 1985-ben házasodtunk össze; azóta ő is Stockholmban él velem. Szakmai téren is nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen gondomat viseli, megteremti a családi otthon melegségét, és jelenti számomra az elengedhetetlen háttérstabilitást. Emellett profi sportolóból rövid idő alatt igen megbecsült bankszakértő lett.

Jelenleg a KTH és a Stockholmi Egyetem Alba Nova fizikai kutatóintézetének a professzora vagy. Most milyen témákban folytattok kutatásokat?

Transzmissziós elektronmikroszkópia-szakértőként főleg nanotechnológiával foglalkozom. Jelenleg súrlódáscsökkentő wolframdiszulfid-nanorészecskék segítségével 60-70%-os súrlódás- és kopáscsökkentést tudunk elérni a gépkocsi és repülőgépmotorokban. Munkánkat két EU-keretprogram és néhány nagyobb európai cég, többek között az Airbus és Rolls-Royce támogatják.

A kutatás mellett nagyon aktív vagy új vállalkozások megszervezésében és segítésében is. Több vállalkozásban igazgatótanácsi tag vagy. Beszélnél erről, megemlítve azt is, hogy ez milyen módon kapcsolódik az egyetemi munkához?

Az egyetemnek a kutatás és oktatás mellett van egy harmadik feladata is: a kutatási eredmények ismertetése és terjesztése. Ez leginkább kis- és középvállalkozások bevonásával történik. Ebben a tevékenységben is intenzíven részt veszek. Hat cég, közöttük két középnagyságú nemzetközi cég igazgatótanácsi tagja vagyok. Ez rendkívül érdekel, mert közvetlen közelből követhetem kutatási eredményeink gyakorlati hasznosítását. Ugyanakkor legtehetségesebb diákjainknak is sokat tudok segíteni azzal, hogy beajánlom őket ezekhez a cégekhez.

Egyik legjelentősebb ilyen cég a digitális hangot tömörítő Coding Technologies volt, amit múlt évben az amerikai Dolby cég vásárolt meg.

Nemzetközi elismerésnek lehet tekinteni, hogy több nemzetközi fórum bizottsági tagja is vagy.

Nemzetközi bírálóként több EU-keretprogram kiértékelője voltam. Emellett több éven át részt vettem a magyar NKTH (Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal) nanotechnológiai pályázatainak kiértékelésében is bíráló szakértőként.

Tavaly a szilágysomlyói Báthory Alapítvány kitüntetettjeinek sorában voltál. Milyen érzés volt átvenni a díjat?

Erre különösen büszke vagyok, mert ezt szülőföldemen adták át nagyon megható és magasztos ünnepség keretében. (A szilágysomlyói Báthory Alapítvány 1999-től ítéli oda évente a Szilágysági Magyarok Díszoklevelet olyan „Szilágyságban élő, vagy onnan elszármazott magyarnak, aki a szakmájában, közéleti munkásságával, emberi magatartásával jelentősebb érdemeket szerzett és tenni tudott a szülőföldért is, így járulva hozzá a szilágysági táj hírnevének öregbítéséhez” – a szerk.).

Aktív vagy a stockholmi magyar közösségekben is, gyakran látogatod a Magyar Ház programjait. Legutóbb a nanotechnológiáról tartottál egy érdekes előadást. Hogy jut minderre időd?

Ahogy időm engedi, próbálok a svédországi magyar szervezetek tevékenységében is részt venni. Több előadást tartottam különböző magyar fórumokon. Különös elismeréssel tartozom a Peregrinus Klub tagjainak. Fiatalos lendületük, intellektuális érdeklődésük, önfeláldozó munkájuk minden elismerést megérdemel. De egyúttal minden Svédországban működő magyar szervezetnek hálás elismeréssel tartozom.

Köszönjük a beszélgetést!

Kérdezett: Végh Norbert

Végh Norbert

2009. október 11.

Találatok: 4290