Szállni, akár az évek
Figyelni, a holló merre téved
Illúzió, ahogy mellettem fekszel
Pár órás, suhanó szerelem.
Téged keresnek, és engem is
Tébolyult csőrük, ostoba szavaik
Befordulunk, akár egy kifli
’mit a pékinas most sütött ki.
Ózd-Uraj, 2016. július 17. 1:20 körül
Írta és fénykép: Antal József
A békák nagy elégedettségben éltek egy nagy pocsolyában. A víz kellemesen langyos hőmérsékletű volt, és bővelkedett táplálékban. „Jól megvagyunk, ahogy vagyunk itt” – mondogatták egymásnak a békák. Esténként mulatságokat rendeztek, veszettül brekegtek, és nézték a Holdat, amely gyönyörű fényeket vetett a vízre. Ez így ment volna egész nyáron, de különösen száraz idő köszöntött be. A pocsolya egyre csak apadt, egyre kevesebb volt az ennivaló rovar, a békák pedig szép lassan hullottak el. „Nincs hova menni, majd jön egy eső, és akkor megint jól megleszünk” – ezt ismételgették egyszerre bizakodva és félve a békák. De hiába kémlelték az eget, ott csak a haragos, hőséget ontó Napot látták. A helyzet egyre elkeserítőbb lett. Egy reggel arra repült egy szarka és így szólt a békákhoz: „Hé má' ti, miért nem mentek át a tóhoz, ha jól számolom negyven békaugrásra van innen nyugatra!” A békák hitetlenkedve bámultak rá: „Ugyan nincs itt semmiféle tó, miket hordasz itt össze! Nem látunk itt semmilyen más vizet!” A szarka a fejét csóválta, majd elrepült.
Minden közösségben találni másként gondolkodó személyeket – itt is ez volt a helyzet. Az egyik békafi fejében szöget ütött, hogy a szarka, mivel repül, sokkal többet láthat a világból, mint ők. Ismerősei ellenkezése dacára barátnőjével felkerekedett, kimászott a pocsolyából, és szépen elkezdtek szökdécselni nyugat felé. A szarka egészen jól becsülte meg a távolságot, és a páros el is érte a hatalmas, gyönyörű tavat, ahol azóta is boldogan brekegnek. A pocsolyában maradottak mind meghaltak, és csak napszítta tetemek maradtak utánuk, amivel aztán gyerekek játszottak undorodva, botokkal piszkálva őket.
Tanulság: mássz ki a saját kis pocsolyádból, lehet, hogy találsz egy sokkal nagyobbat és jobbat.
Írta és fénykép: Kozsák Rudolf Árpád
te földes öklű
megmart
édes
kígyóseb
nyugtalan
agyam
zsíros lüktetése
nehéz a gondolkodás
nehéz a száz
mázsás
takarmány
anyám takar
befed
nehéz
dunnával
ingerek
erek inganak
a súlyos
ütőkben
megpróbáltam már
ruhám
levetni
de csontomra van varrva
mint avar
a tél lepedője alatt
s a var
melyet minden kisgyerek
százszor
újra és újra
játékból felkapar
sebes sóhaj
ó jajj:
újabb nap
de nem volt éjszaka
könyörögtem
nyöszörögve
hogy ne legyen több ricsaj
(szétpattan az ideg)
idegenkedtem
hogy ez egy idegen itt benn
nem ismertem magamra
és
nem is mertem magamra
nézni
mert ki voltam
fordulva
önmagam keretéből
átlógtam egy másik képbe
valakinek a képébe
Ózd–Uraj, 2006. január 9.
Írta: Antal Viktória
A kijárási korlátozás már nem is tudom, hányadik napja
Ez.
De ami fontosabb, hogy a költészet napja van ma.
József Attila és Márai Sándor születésnapja.
Az ország nagy részén elvirított már a kökény
Itt fenn, északkeleten, ezúttal direkt jól jött ki
Hogy minden tavasz két hetet késik:
Épp a költészet napjára borultak fehérbe a hegyek.
Ilyenkor járva a mezőt, belénk költözik a tavasz illat
Csak pár nap, míg a vadszilva apró, fehér virágai
A világba lehelik a kikelet parfümét.
Elkezdenek sorban nyílni mind, megállíthatatlanul.
Szerencsére a pattanó rügyeket, bimbókat nem érinti a vírus
A természetbe nem férkőzik be a negatívság mázával
Nyakon öntött napi híradó.
Itt érzem magam leginkább otthon.
Függőágyam gondtalan hintáz néhány önfeledt percig
A teremtésbe olvadok, de úgy, hogy nem érzem létem
Könnyű minden, a levegő tiszta, az ég kék
Csak a harkály kopogtatja a beteg fák kérgét.
Ózd-Uraj, 2020. április 11. 22:46-23:00
Írta: Antal József
Béla és Imre bácsi jó időben mindig kiültek délután a rakpartra horgászni, két bottal mind a ketten. Nyugdíjasok voltak mind a ketten, ledolgozták, amit le kellett – ők így gondolták, hát örültek, hogy így üthetik el az időt, ráadásul napközben, munkaidőben. Néha váltottak egy pár szót várakozás közben, de leginkább akkor beszélgettek, amikor befejezték a horgászást, és hazafele ballagtak. Szóval, ahogy a képen is, várták a fogást, hogy az úszó megrezzenjen, közben pedig bámulták a várost, és a lustán áramló folyót. Ahogy nézték a vizet, a szeszélyesen csillámló hullámok között, régi-régi emlékek bukkantak fel. Fiatalság, szerelem, egy-egy érzés, boldogság, rengeteg kép – ezek is ott úsztak a folyóban. Béla és Imre ezekről nem beszélt a másiknak, megtartották maguknak a dolgokat, és csak az időjárásról, a fogásról, meg arról beszéltek, hogy mit főz otthon az asszony.
Írta: Kozsák Rudolf Árpád
A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.
A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.
Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.
Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!
Éves tagsági díj családonként: 100 kr
A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:
Bankgiro 244-1590
Swish:
Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.
Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.
