A szürke alagút (részlet)

Firenze, 2008. április.

Álmomban egy kövekből kirakott, mesterséges alagútban voltam. Az út is kőből volt, szürke, amilyen a falak. Olaszországban láttam ilyesmit. Például egy kisvárosban, ahol teljesen épen megmaradtak a középkori városfalak. Azért is szerettem, mert épp akkora volt, amekkorában jól kiigazodik az ember. Az álmomban haladtam ezen az úton, köröttem a szürke fal, de ha jól belegondolok, nem alagút volt az mégsem, mert akkor sötétnek kellett volna lennie. Inkább egy fallal mindkét oldalról körbevett út, mely haladt a végtelen felé. Hirtelen egy közeledő busz hangja hallatszott, gyorsítottam a lépteimen, mert úgy éreztem, az út kb. olyan széles épp, ahol egy busz elfér. De ott voltam még én is. Olyan érzésem volt, hogy már jártam itt – mintha nem először álmodtam volna ezt a helyet, mert tudtam, hogy mindjárt lesz egy színpadszerű kiszögellés, ahová felugorhatok és megmenekülök a száguldó busz elől. Érdekes, ahogy fenn voltam az emelvényen, már nem is hallottam a busz zaját.
Firenzében is volt egy ilyen szakasz, az Arno túlpartján, egy castello felé vitt. A naplómba is leírtam, hogy olyan érzésem volt, mintha visszarepültem volna az időbe párszáz évet. A szürkeség önmagában színtelen. De például a göteborgi acélszürke ég igazán ment a városhoz. A tengerparti sziklák is hasonló szürkék voltak. Amikor kimentem a hűvös-nedves, borongós városba, betettem egy helyi helyi stoner doom bandát a fülesbe, és azt éreztem, hogy most igazán magamba fogadok valamit a városból. Olaszország szürkesége a múlt romantikus távolába visz, Svédországé pedig igazi díszlet a skandináv életérzés újraéléséhez.
Az álom képei összegyűlnek, akár a kancsóba gyűjtött forrásvíz. Aztán poharakba töltöm a vizet, átfordulnak egymáson a víz részecskéi. Ugyanaz az áttetsző, folyékony anyag halad le a vendégek torkán. Valahogy mégis kicsit más, az áttetsző cseppek nagyítómód megváltoztatják a történések arányait és módozatait. Szóval, ha én festhetném meg, hogy mit álmodtam az éjszaka, vagy mit álmodtam volna, akkor valami élettől duzzadó zöld ösvény szerepelne a képen, madárdallal, friss levegővel, napsütéssel. Most milyen giccsesnek tűnik a szürke monotonitása után. De valójában a szürke is mennyi mindent magában hordoz. Egymáshoz illeszkedő kövek – az élet egyenetlenségei, melyek mégis összetartanak. De, egy pillanatra felébredtem. Most már emlékszem. Tudatosítottam magamban, hogy csak álom volt. Aztán sétáltam tovább az agyi idegpályák kusza hálózatában...

Írta és fotó: Antal József

Lehulló falevél

Délutáni csend, meleg napfénnyel
Őszi szellő, sustorgó diófákkal,
Nézem a mozgó, sárguló leveleiket,
Az egyik táncolva bucskázik lefelé…
Az univerzum néma rendje…
Okoskodok magamban,
Aztán hirtelen ráeszmélek, hogy
Én nem a diófa vagyok,
Csak az éppen lehulló levél…

Írta és fotó: Kozsák Rudolf Árpád