Kedves Makka! Örömmel vegyes csodálkozással lelem fel a neved a Szurkos István könyvének munkatársai között, Bálint István János és Molnár János társaságában. Kérlek, mondd el a Híradó olvasóinak, hogy miként is kerültél kapcsolatba a szerzővel, mi volt a te feladatod és mi a többi munkatársé?

Azzal kezdeném, hogy a könyv megszületéséhez egy sereg véletlen is hozzájárult. A véletlen úgy hozta, hogy dr. Szurkos Istvánt már a hetvenes évek óta ismerem, ugyanis Kovásznán ő volt a nőgyógyászom. Ráadásul egészen közel laktunk egymáshoz, és kislányaink óvodás társak voltak. Később Svédországban találkoztunk újra, de csak ritkán. Soha eszembe nem jutott volna, hogy egy újabb véletlen folytán ennél is közelebb kerülök a Szurkos családhoz. 

A könyv dokumentációja már megvolt, és megírásának ötlete is megszületett már, amikor bekapcsolódtam a munkába. Egy karácsonyi istentiszteleten találkoztam Szurkos doktor feleségével, Ildikóval, aki pár nap múlva felhívott telefonon és megkért, ha tehetem, látogassam meg őket. Ekkor történt, hogy Szurkos doktor megmutatta nekem a Securitate róla összegyűjtött anyagát, és megkért, segítsek a feldolgozásukban, mert betegsége miatt nem tudja ezt a nagy munkát egyedül felvállalni. Úgy gondoltam, a munka jellege meghaladja szerény képességeimet, éppen ezért javasoltam, hogy olyanokat is vonjuk be, akiknek ez a szakterületük. Tudtam, hogy Bálint István János többek közt az okmányok világában is járatos, Molnár János pedig szaktekintély a Securitate dossziék feldolgozásában. A velük való közreműködés jó döntésnek bizonyult.

Mi volt a feladatban a legnehezebb, legmegrázóbb, és mi a legérdekesebb, legtanulságosabb?

Míg bele nem kezdtem, megijesztett a műfaj. Leleplező dokumentumokat feldolgozó, tényfeltáró munka írásával addig még nem foglalkoztam. Tudtam, hogy itt nem eresztheti el az ember a fantáziáját, hanem ragaszkodnia kell a forrásanyaghoz. Miután körvonalazódott a könyv szerkezete, már könnyű dolgom volt, szinte rutinmunkává vált a dokumentumok szövegének magyarra fordítása. Ez volt egyben a legtöbb időt igénybe vevő rész is, hiszen mintegy 1500 oldalnyit tett ki a feldolgozásra váró  aktacsomó. Engem még külön megrázott, hogy olvasás közben lépten-nyomon általam is jól ismert nevek, helyszínek és események bukkantak fel. Meggyőződhettem, hogy ugyanazok a Securitate tisztek irányították Szurkos doktor megfigyelését, akiktől magam is rettegtem, akik a férjemet zaklatták, sőt,  egy alkalommal még édesanyámat is kihallgatták. Megismerhettem munkamódszerüket, és beigazolódott sok régi sejtésem. A Szurkos-dosszié tanulmányozása közben megerősödött bennem a gyanú, hogy rólunk is lapulhat valahol egy többkötetes iratcsomó.

Munka közben sokat tanultam. Így például mindeddig nagyon keveset tudtam a holland református fiatalok egy csoportjának  vakmerő és áldozatos munkájáról. Ők voltak, akik a legkeményebb diktatúra éveiben bibliákat, pénzt, életmentő gyógyszert, orvosi felszerelést és sok más egyebet csempésztek az országba, s a véletlen úgy hozta, hogy néhányan közülük épp a Szurkos család visszatérő vendégei lettek. Az akciósorozatról egyikük kis könyvet írt, ezt forrásként fel is használtuk a könyvben. Ehhez hasonló kuriózum egy másik kis kötet, amely a kilencvenes évek svéd segélyakcióiról szól. Újabb véletlen, hogy Szurkos István és családja aktívan részt vehetett ebben a munkában, még annak megszervezésében és irányításában is. Mindezekről sok szó esik a könyvben.

Mit gondolsz, hol van ennek a könyvnek a helye a titkosredőrállam működésének bemutatásában, leleplezésében, feltérképezésében, valamint az emberek életében okozott hegek begyógyításában, az erdélyi magyarok körében keletkezett szakadékok áthidalásában?

A könyv a román titkosrendőrség aknamunkájának bemutatása mellett sok egyébről is szól. Első felében végigkövethetjük a szerző életútját születésétől napjainkig. Az eltelt nyolcvan esztendő ugyanakkor az erdélyi magyarság megpróbáltatásokkal teli időszaka is, ennek az egy ember sorsán keresztül történő bemutatása  volt a könyv egyik kitűzött célja.

A huszadik század nagy tragédiáinak dokumentumai és azok feldolgozása hatalmas irodalmat eredményeztek. Ennek jelentős része a szemtanúk, a túlélők, az áldozatok tanúságtétele mindarról, ami velük személyesen megesett. Ide sorolható Szurkos István könyve is, melynek címében már benne is van a lényeg: Amit nehéz kimondani. Valóban, nehéz szembesülni a múlttal. Nagy fába vágja a fejszéjét, aki kézbe veszi a Securitate titkos iratcsomóját és elolvassa a róla írtakat. De ennél is nagyobb bátorság kell ország-világ elé tárni mindezeket. Hogy aztán ez egyesekben ellenérzést avagy együttérzést vált-e ki, azt nem tudhatom. De van, amit akkor is ki kell mondani, ha fáj.

Végül egy kérdés Veress Mária szépíróhoz: mikor olvashatjuk következő könyved?

Erre a legnehezebb válaszolnom, mert van ugyan néhány megkezdett, befejezésre váró munkám, de hogy ezekből mikor lesz kézbe vehető könyv, azt nem tudnám megmondani. Annyit elárulhatok, hogy egy hosszú évekig dédelgetett regényemnek csak a befejező mondata hiányzik. Mert az a legnehezebb: pontot tenni egy történet végére. Talán sikerül.

 Köszönjük a beszélgetést!

 

Kérdezett: Sántha Judit