Az Őrszavak-Custos Magyar Nyelvápolók Egyesülete vezetőségét bemutató sorozatunk utolsó fejezetéhez értünk. A sorozatot záró interjú - amely egyúttal ünnepi megemlékezés is egyik fő tevékenységünkről, a magyar nyelvi táborról, amely az idén 15. alkalommal került megrendezésre Kék virág néven, - a tábor megálmodójával és megvalósítójával, Tompa Vadadi Annával, az egyesület elnökével készült. 

 

Tompa Anna, az egyesület elnöke

 

 

– Ha arra gondolok, hogy az első tábor alkalmával gyermekeim, és a sok hasonló korú gyermek, akikkel kezdtük, azóta felnőtt táborvezetők lettek, vagy már valahol a felnőttvilágban élnek, és olykor, ha nem köszönnének rám, meg sem ismerném őket, hosszú időnek tűnik. Ha a megvalósításokra, a még megvalósítandókra gondolok, akkor zsugorodik az idő. Tizenöt éven át a rengeteg dolgos nap, óra – ha csak az anyanyelvi táborban megélt napokat számolom, akkor az legalább 150 napot tesz ki – és ebbe nem számoltam bele a tábor előtti szervezéssel, az előkészítő gyűlésekkel, a meghívások, levelek megírásával eltöltött napokat, órákat, a végtelennek tűnő telefonbeszélgetésekkel eltöltött időt. És mégis rövidnek tűnik az eltelt másfél évtized.

 

 

 

- Igaz, hogy nagyon határozott akarattal megáldott (?!) a két gyermekem, de én azért nem nevezném őket öntörvényűeknek. Talán kissé határozottabban próbálgatják feszegetni saját erejük és az én türelmem határát. Nevelésükben fontosnak tartom arra figyelni, hogy megfelelő baráti kört tudjanak kialakítani. És amit kifejezetten fontosnak tartok, hogy megszeressenek  magyarul is olvasni.

 

 

 

- Azt hiszem, erre a kérdésre adható válaszom teljesen sablonos. Nem hinném, valamilyen véleménykülönbség adódhatna köztem és a többi szülő között, mikor azt válaszolom: akkor vagyok elégedett, amikor gyerekeim mosolyognak, mert jól érzik magukat. 

 

 

- Gyermekeim rendszeresen résztvesznek a jönköpingi önkormányzati anyanyelvoktatásban. Szorgalmazzuk, hogy rendszeresen olvassanak magyar nyelvű könyveket is, igyekszünk beszerezni a számukra könnyen érthető jó irodalmat. A tévénézést megpróbáljuk úgy irányítani, hogy, ha lehet, inkább magyar műsort nézzenek. 

 

 

- A legfontosabbnak azt tartom, hogy gyermekeim érezzék a biztos családi hátteret, azt, hogy mi, szülők bármikor, bármilyen élethelyzetben ott vagyunk mellettük. Hogy tudják, a családjuk a legbiztosabb támaszuk. Éppen ezért sok gondot fordítunk arra, hogy megismertessük velük gyökereinket, eredetünket. 

A lelki támaszt tőlünk megkapják, de ahhoz, hogy tényleg egészséges, józan gondolkodású felnőttekké váljanak, fontos a test edzése is, ezért szorgalmazzuk azt, hogy sportoljanak.

 

 

- Bár hivatalos irataimban születésem és ifjúkorom helyszíne Románia, gyerekkoromban annak, hogy mi nem Magyarországon élünk, számomra nem sok jelentősége volt, mert én teljes egészében magyar környezetben, szellemben nevelkedtem. Marosvásárhelyen születtem, Kézdivásárhelyen jártam iskolába, 1987-ben érettségiztem. Pályaválasztásomban szerepet játszott anyai dédanyám családunkban élénken élő emléke, aki a botanikában nagyon járatos bábaasszony volt. Anyánk rengeteget mesélt kísérletező “javasasszony” nagyanyjáról és messzi falvakban is ismert és keresett gyógyteáiról. Azt hiszem, kedvenc tantárgyamra, a kémiára is tulajdonképpen anyám elbeszélésein keresztül találtam rá. Az orvosdiagnosztikai pályához vonzódtam. Hogy ezt nem a szülőföldemen valósíthattam meg, annak az oka, hogy családunk élete másként alakult. 

Ifjúkorom kedves emléke a rengeteg kirándulás, túrázás osztálytársaim társaságában. Szüleimnek Zabolán (Székelyföld) volt egy kis nyári házuk, ez lett az osztálykirándulásaink befejező bulijának színhelye. Csodálatosak voltak ezek a csendes beszélgetéssel, nótázással záruló összejövetelek. Egy ilyen társaságot, baráti kört kívánok gyerekeimnek is.

Szeretném továbbadni gyerekeimnek azt az érzést, hogy jó magyarnak lenni, hogy büszkék legyenek származásukra. Szeretném, ha majd megállják a helyüket abban a társadalomban, ahol élnek.

 

 

- Édesanyámmal és három húgommmal jöttünk 1988-ban politikai menekültként. Előbb a  stockholmi menekülttáborba, onnan még két rövid hasonló állomás után Strömsnäsbrukbe, majd Jönköpingbe kerültünk, ahol ma is élek. Mondhatom, szinte a szó szoros értelmében: itt ragadtam. Közvetlenül tanulmányaim befejezése után a jönköpingi Egészségügyi Egyetemen tanársegédként kezdtem a pályafutásomat. Jelenleg is ott dolgozom, immár egyetemi tanárként.

 

 

- Nagyon örvendek a kérdésnek. Mielőtt válaszolnék, szeretnék rávilágítani néhány olyan dologra, melyekről az Őrszavak vezetőségének bemutatása során eddig még nem esett szó. Nevezetesen arról szeretnék beszélni, hogyan működik az Őrszavak Egyesület. Sokan azt hiszik, ugyanúgy, mint bármelyik más svédországi magyar egyesület. Ami szervezeti felépítésünket, az alapszabályzatunkba foglaltakat illeti, tényleg úgy. A különbség földrajzi elhelyezésünkből adódik. Mind a tagság, mind a vezetőség földrajzilag aránylag nagy távolságban élnek egymástól, nincs hagyományos értelemben vett központunk. Az egyesület  vezetősége évente négyszer ülésezik, rendszerint annál a vezetőségi tagnál, aki éppen ráér a találkozó lebonyolítására. Nagy könnyebbség, hogy egyre jobban ki tudjuk használni a modern technika nyújtotta lehetőségeket, és hosszadalmas, költséges, időrabló utazgatás helyett a négyből legalább három alkalommal telefonértekezletet tartunk. Az évi közgyűlés időpontját meg úgy alakítjuk, hogy a magyar nyelvi táborunk záróünnepségének egyik programpontja legyen.

Egyesületünk vezetésének sajátossága, hogy a vezetőség a munkát a legjobb belátása szerint, a tagság segítsége nélkül végzi. Mivel az elvégzendő munka sok és sokrétű, a vezetőség, a hatékonyság érdekében, a feladatokat önálló munkacsoportokra osztva végzi. Így minden munkacsoport csak a rábízott feladatra tud összpontosítani, nem aprózódik fel az erőnk. Az elvégzett munkáról összegező vezetőségi gyűlésen számolunk be egymásnak.

 

Munkacsoportjaink a következők:

 

- Az egyesület pénztára 

Feladata a pénzügyek kezelése, anyagi segítség felkutatása: pályázatok, tagdíj, segély-lehetőségek stb.

 

- Média munkacsoport 

Feladata a kapcsolattartás a SMOSZ hivatalos lapja, a Híradó és az Őrszavak internetes újság szerkesztőségével; cikkek, beszámolók írása, egyesületi hírek közlése, az egyesület rendezvényeinek hirdetése, kapcsolattartás a svédországi magyartanárokkal.

 

- Szülők Iskolája munkacsoport 

Feladata a svédországi magyar oktatás feltérképezése, az oktatók nyilvántartása és a velük való kapcsolattartás, a magyar oktatók értesítése a továbbképzési lehetőségekről, megszervezni a Szülők Iskolája találkozót, témát választani, előadókat felkutatni és felkérni, konferenciákat szervezni.

 

- Magyar nyelvi tábor munkacsoport

Ebbe a munkacsoportba minden vezetőségi tag beletartozik. Feladatuk- néhány külső munkatárs bevonásával - a magyar nyelvi táborral kapcsolatos mindennemű munka megszervezése, elvégzése.

 

Ezek után válaszolhatok a nekem feltett kérdésre. Az én hatáskörömbe munkahelyi elfoglaltságaim és a kevés rendelkezésemre álló szabadidő miatt inkább az íróasztalnál elvégezhető feladatok tartoznak. Besegítek a pályázatok megszerkesztésébe, megtervezem a tábor személyzetének utaztatását, egyeztetem az időpontokat, megrendelem a jegyeket, magyarán: a logisztika a feladatom. A tábor ideje alatt kezelem a tábor pénzügyeit, végzem az adminisztrációt és a beszerzést. Az elmúlt évek alatt nagy tapasztalatot szereztem ezekben a feladatkörökben. Kedvelem, és úgy érzem, tudom is csinálni.

 

 

- A gyerekeim, mióta megtanultak beszélni, a táborral együtt nőnek, fejlődnek. Persze nem minden tetszik nekik: a fiam tiltakozik néha a rendszeres elméleti foglalkozások ellen, de tudom, hogy hamarabb ráébred ezek hasznosságára, érdekességére, még mielőtt kinőne belőle. Mindketten szeretnek újra találkozni a régi barátokkal; már az év kezdetekor megindul a találgatás, hogy az eddig megismert társakból ki vesz részt az idei táborban; izgatottan lesik, jönnek-e újak? Hogy mit szeretnek a legjobban a tábori életben? Fiamat különösen a hagyományos magyar kézművesség érdekli, melyek közül magasan vezet az ostorfonás! Annakidején nem is gondoltuk volna, hogy ez ilyen népszerű lesz.

A szabadidős foglalkozások közül kedvel szinte mindent: itt első az íjazás. Szeretik a labdajátékokat; lányom kedvence a gyöngyfűzés, mesehallgatás, festés, rajzolás. A táborban készített apró tárgyakat mindketten nagy becsben tartják, szeretettel őrizgetik őket.

Nekem feltöltődést, kikapcsolódást jelent a magyar környezet, találkozás a visszatérő régi és az új kollégákkal, annak ellenére, hogy bizony fárasztó az egész napi intenzív munka. Bár az éjszakai pihenőnk is szűkre szabott, mindig jut az erőnkből arra is, hogy mi, felnőttek, meghallgassuk egymás előadásait, résztvegyünk a játékos csoportfejlesztő gyakorlatokon.

 

 

- De jó is lenne, ha tényleg találkozhatnék vele! Bár nem tudom megérteni, hogy a mai modern időkben, amikor minden fejlődik, ő miért nem iparkodik egy kicsit, miért ragadt le a hármas számnál! Így első kérésem rögtön az lenne, hogy a három kívánság bővüljön ki legalább hét kívánságra. Hiszen az is mágikus szám!

A második kívánságom az lenne, hogy a Jóisten tartsa meg szeretteimet egészségben.

A harmadik, és számomra persze az utolsó kívánság - mert a hét kívánság csak ezután lépne érvénybe - az lenne, hogy legyen egy csodatükröm. Egy önbizalmat sugalló csodatükör. Ez a tükör olyan legyen, hogy ha belenézek, egyből elégedett legyek a munkámmal, és magammal, mert az bíztatóan azt csillogja: - Jól van, Andrea, csak így tovább! 

 

Köszönjük a beszélgetést!

 

 

 

 

 

- Kedves vagy, és örvendek, hogy így érzed. Nincs titkom. Egyszerűen: szeretem az embereket. Soha nem elemeztem a viselkedésemet, de azt hiszem, azt, hogy ilyen vagyok, azt édesapámnak köszönhetem. Az ő életfilozófiája hatott rám: ”Vesd el előítéleteidet. Minden ember érték a maga nemében. Függetlenül a társadalmi pozíciójától, foglalkozásától, képzettségétől. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Hagyj magadnak időt arra, hogy az emberek megmutathassák neked az értékeiket.” Ilyen közhelyeket mondott nekem, valahányszor megpróbáltam – szerinte – elhamarkodott véleményt mondani valakiről. Megtanultam kivárni. Nem lettem úgynevezett emberismerő, de ráérzek az emberekre.  Amúgy eléggé gátlásos alkat vagyok, lehet éppen ez a tulajdonságom segített abban, hogy ráérezzek az emberi lélek sebezhetőségére. Még a legmagabiztosabb ember sem mentes az érzékenységtől.

 

 

 

- Örvendek, hogy tetszenek szerény írásaim. Őszintén szólva, még most sem nagyon hiszem el, hogy amit csinálok, azt értéknek találhatja valaki. Hiszen tulajdonképpen néhány iskoláskori irodalmi pályázaton való részvétel, meg a rokonsággal, baráti körömmel folytatott intenzív levelezés az egyedüli ”írói hátterem”. De még ez sem mondható bíztató erőgyakorlatnak, mivel nagynéném nem egyszer kritizálta leveleimet, mert szerinte úgy írok, ahogy gondolkozom: csapongva. Természetesen tudom, mi késztetett arra, hogy írni kezdjek. Az egész az unokáim születésével kezdődött. Régebben is érdekelt családunk története, a múlt, de most, idősödő koromban mértem fel és tudatosult bennem, hogy a szélrózsa minden irányába szétszóródott családunk rokoni kapcsolatainak észbentartásával már a gyermekeimnek is problémája van, az unokák meg végképp nem tudnak semmit a gyökerekről.Legidősebb unokám négy évesen került Svédországba. Neki még voltak - ha elmosódottan is - emlékei Kolozsvárról. De itt, Svédországban született unokáim már csak turistaként láthatják a mi kedves helyeinket. Elsősorban az ő érdeklődésüket szerettem volna felkelteni szülőhazám iránt.

 

Az én életem meghatározó élménye volt az anyai nagyszüleimnél töltött idő. A honvágyam szorosan az ő birtokukra, környezetükre szűkült az idők folyamán. A birtokot otthon maradt unokatestvéreim eladták, és én elkezdtem leírni a gyerekkori emlékeimet. Így, ahogy mondani szokták, két legyet ütöttem egy csapásra: kiírtam magamból a kínzó honvágyat és egyúttal kevés ízelítőt nyújthattam unokáimnak unokatestvéreimmel megélt gyerekkori élményeimből.

 

 

- A családom számára mindenképpen rögzíteni szeretném a múltban velem történteket. Persze nem önéletrajzra gondolok, mert ha magamról kell írjak, akkor ”leállok”, nehezen fogalmazok.

Ijesztő ez a rohamos fejlődés, egyik napról a másikra tűnnek fel újabb és újabb technikai csodák és mennek feledésbe óhatatlanul múltunk, sőt közelmúltunk kedves tárgyai, emlékei. Az otthoni, megszokott környezetben talán nem annyira feltűnő ez a folyamat, mint itt, a technikailag fejlettebb nyugaton.

 

Mikor valaki elkezd visszaemlékezni, és főleg írásban rögzíteni ezeket az emlékképeket, nehezen - vagy talán nem is lehet elzárni az emlékek folyamát. A gondot éppen a bőség zavara okozza. Mindenképpen válogatni kell, mert nem biztos, hogy minden emlékkép rögzítésre érdemes. Habár egyre többen bíztatnak éppen arra, hogy igenis aprólékosan, a látszólag kicsi dolgotat is megemlítve írjak életünkről.

 

 

 

- Elsősorban az egyházi tevékenységemet említeném. Egyik alapító tagja vagyok a Sölvesborgi Magyar Protestáns gyülekezetnek, amely hivatalosan 1991-ben alakult meg. A kezdetek óta ellátom a felügyelői feladatokat. A Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezet Egyháztanácsa 1991-ben titkárának választott, ezt a feladatot azóta is ellátom. Később1994-ben a Svédországi Magyar Nyelvvédő Egyesületnek, néhány év megszakítás után az Őrszavak-Custos Magyar Nyelvvédő Egyesületnek lettem a titkára. Mikor második unokám óvodás korúvá érett, a Kristianstadi Magyar Egyesület keretében létrehoztam egy játszóházat. Kéthetente tartottunk foglalkozást: tanítottam magyarul játszani a gyerekeket. Ezek a találkozások sok örömet nyújtottak, de sajnos, egészségügyi okok miatt abba kellett hagynom a rendszeres foglalkozást. Az anyanyelvi táborban akkor kezdtem el dolgozni, mikor már vihettem magammal az unokáimat. Tulajdonképpen velük és miattuk kezdtünk el óvodáskorúakkal is foglalkozni. A tábor szervezőinek is voltak hasonló korú gyerekei, unokái, így állt össze a kis csapat. Oktatásukhoz felhasználtam a játszóházban szerzett tapasztalataimat. A tábori foglalkozásokból unokáim régen kinőttek már a kezem alól, de mindig jön utánpótlás; ennek örvendek, hiszen a kicsik jelenléte teszi családiassá a táborunkat.

2008-tól elvállaltam a Híradó gyerekrovatának a szerkesztését, és tudósítója vagyok a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége negyedévenként megjeleő online újságának, az Őrszavaknak is.

Minden olyan munkát fontosnak tartok, amely magyarságunk fenntartását, gyökereink ápolását  szolgálja

 

 

- A verseny kiírásának az ötlete Veress Zoltán író barátom, egyházunk hajdani főfelügyelőjének az érdeme. Az enyém a megvalósítás. Amikor meghírdettük a versenyt, nem gondoltam, hogy teljesen magamra maradok a szervezéssel, rendezéssel. Hogy így történt, abban nagy mértékben belejátszott egyrészt az, hogy nem igazán sikerült gyümölcsöző együttműködést kialakítanom a svédországi hivatásos magyar tanárokkal, másrészt az az eltökéltségem, hogy ha már elkezdtem valamit, ami a magyar gyerekeknek jó, azt nem hagyom abba csak ezért, mert nehézségekkel jár a szervezés. Eddig több, mint 150 gyeremek és ifjú vett részt a megmérettetésen.

Olyan büszke vagyok ezekre a gyerekekre, ifjakra, mintha mind a sajátom lenne! Nagy öröm, hogy ennyi év után még mindig van érdeklődés a rendezvény iránt.

Az alkalmi ruháim különben nem csak neked tetszenek. Amikor először öltöttem magamra a magyaros stílusú estélyi ruhámat, az akkor hat éves Oscar unokám elismerően mondta: -”Mama, te most olyan vagy, mint egy tudós nő”. Lám-lám, mit tesz a ruha!– mondom én.

 

 

- Erdély fővárosából, Kolozsvárról kerültem Svédországba, 1987-ben. A ”hogyan” kérdésre is egyszerű a felelet: vonattal, Norvégiába szóló vízummal ellátott útlevéllel. Ha azt kérdezted volna, hogy miért? Erre a kérdésre adott felelettel oldalakat tölthetnék meg. Szerencsére nem kérdezted. A Kolozsváron maradt három felnőtt gyerekem, vejem és Balázs nevű unokám két évvel később csatlakozhattak hozzám. Fiatalabbik lányom már itt talált svéd élettársra, az ő frigyükből született Oscar és Tünde, akik mindketten szorgalmas résztvevői a Híradó meseíró versenyének. Legfiatalabb unokám Viktor, Levente fiam gyereke is gyönyörűen beszél magyarul, remélem ő is megszereti a anyanyelvi táborunkat.

 

 

- Mint a legtöbb anya, én is a gyerekeimre vagyok büszke. Arra, ahogyan megállják a helyüket az életben, hogy együtt sikerült minden nehézséget, bajt legyőzni. Unokáim magyar tudására, magyar érzelmeire, iparkodására, jó magaviseletére.

 

 

- Svédország területileg közel kétszer akkora, mint a történelmi Magyarország; az idekerült magyarok szétszórtan élnek az országban. Főleg a nagyvárosokban és az azokhoz közeli településeken, ipari központok közelében telepedett le a történelmi Magyarországról különböző időkben, különböző okokból kifolyólag ideérkezett magyarság. Ezen embercsoportok között egy a közös nevező: a magyar nyelv, a magyar származás. De családi, nevelési, politikai hátterük merőben eltérő. Ez az a sajátossága a svédországi magyaroknak, amely említésre, sőt tanulmányozásra érdemes. Valamilyen módon rávenni ezeket a csoportokat, felkelteni az érdeklődésüket egymás sorsa iránt, arra, hogy közeledjenek egymáshoz, akarjanak találkozni, ismerkedni egymással. Megnyitni, egyengetni ennek az egymásra találás lehetőségének az útját nevezem igazi, (magyar)embert próbáló feladatnak. Próbálkozások történtek már, ha nem is látványos eredménnyel. Remélem, fel tudtam kelteni valakinek az érdeklődését erre a ránk váró feladatnak a megoldására.

 

 

- Van egy mottóm, amit megosztanék minden olyan lelkes magyar emberrel, aki önzetlenül dolgozik a magyarság fennmaradásáért. Nagyon igaznak érzem Dag Hammarskjöld svéd politikus mondását, mely szerint “ a magányt nem az teszi rettenetessé, hogy nincs, akivel megosztanám a terheim, hanem az, hogy nincs akinek a terhét elvállalhatnám”.

 

Jó lenne, ha mindenki, mielőtt elkezdene bármilyen közösségi munkát, tisztázná önmagával azt, hogy amit csinál, nem csak a köznek, de saját magának is jó.

Bármi motiválja is, úgy kezdjen bele ebbe a munkába, hogy előre tudnia kell:

 

- ezért a munkáért nem kap fizetést, ellenkezőleg, sokszor a saját zsebéből kell fedezzen kiadásokat, de ezt a kívülállók nem hiszik el neki;

- munkáját a legritkább esetben ismerik el;

- a munkatársain kívül a legritkább esetben köszönik meg fáradozását.

- munkáját nagyon gyakran kritizálják, és a legtöbbször pont azok, akik az égvilágon semmit sem tesznek azért, hogy jobb legyen;

- sokszor megsértik, nem értik meg, nem méltányolják, - még azzal is számolni kell, hogy esetleg kigúnyolják;

- ha mindezeket tisztázza magában, és mégis úgy határoz, hogy dolgozni kezd, akkor tegye azt folyamatosan, amíg egészsége engedi.

 

Újabb idézettel szeretném ezt a témát lezárni, amelyet Brunszvik Teréz, Martonvásár Úrnője, a magyar óvodai oktatás megalapozója, Beethoven ”halhatatlan kedvese” mondott: ”Tedd mindig a jót, mit szíved sugall, de hálát ne várj érte, úgy folyamatosan boldogíthatsz és boldog lehetsz.”

 

 

Tóth Ilona