KÉRDÉSEK BARTHA MAGDOLNA AKVARELLISTÁHOZ

 

Bartha Magdolnát jó néhány éve ismertem meg a stockholmi Magyar Házban. Már nem is tudom, milyen esemény vagy rendezvény hozott bennünket össze, de arra világosan emlékszem, hogy férjével, Lászlóval együtt mintegy berobbantak a magyar egyesületi életbe. Közvetlen, őszinte és beszédes lévén hamar elárulta magáról, hogy az erdélyi Várfalváról származik, hogy betegápolással foglalkozik (de azelőtt számtalan más, ugyancsak emberközpontú, gondozó-ápoló jellegű szakmát is kitanult és kipróbált), hogy van egy felnőtt fia és hogy szabadidejében akvarellezik. Lassanként aztán a képeivel is megismerkedhettem-megismerkedhettünk, hiszen kiállított a Magyar Házban, az Önképzőkör több nyári táborában, valamint egyéni és csoportos tárlata is volt svéd galériákban. Eleinte kicsit ódzkodott a nyilvánosságtól, mint ahogy ettől a beszélgetéstől is, mert szerénységében úgy vélte, amatőrként nem illik be a Híradóban bemutatandó képzőművészek sorába, de aztán végül mégis kötélnek állt.

 

 

 

Amint már említetted, Várfalván születtem, Torda közelében, az Aranyos völgyében. Mindig örömmel emlékezem rá és beszélek róla, pedig itt éltem le életem legrövidebb – és egyik legszebb! - periódusát. 14 éves koromban elkerültem otthonról, és azóta  már csak látogatóba járok haza.

 

 

 

A gyermekkori emlékek és a svédországi festői tájak adták és adják a mai napig is az ihletet képeimhez. Fontos megemlítenem, hogy 7. osztályos lehettem, amikor Radu Maiert, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanárát kihelyezték Várfalvára rajztanárnak. Hamar meglátta bennem a tehetséget, és a kolozsvári képzőművészeti középiskolába irányított. Sajnos, az életem nem úgy alakult, de azt akkor megjegyeztem magamnak, hogy van tehetségem, és alkalomadtán elkezdhetek festeni. Az idő tovább érlelte bennem a szép és a művészet iránti érdeklődés. Ha későn is kezdtem el, az akvarellezés nagyon sok örömöt hozott az életembe. Alig tíz éve jött a gondolat, hogy jó lenne megvalósítani gyermekkori álmomat, a festést. A következőképpen történt:

 

2000-ben hosszabb betegszabadságra kerültem, és mert hirtelen sok időm lett (és ez számomra nagyon szokatlan volt), gondoltam, megpróbálom az akvarellezést. Azonnal rájöttem, hogy ez az, ami eddig hiányzott az életemből. Ekkor kezdődött számomra az új élet, új világ. Hogy sikerülni is fog, azt nem tudtam előre, de kedvem mindenképpen volt hozzá. Ami kikapcsolódásnak, időtöltésnek indult, az végül egészen más dolog lett. Bekapcsolódtam a művészet világába! Tanfolyamra jártam és párhuzamosan, könyvek alapján fejlesztettem technikámat. Mindmáig tagja vagyok egy akvarellcsoportnak; ez sokat segített és segít a fejlődésben.

 

 

 

Több, mint valószínű, hogy már gyermekkorom óta volt ilyen irányú érdeklődésem; felfigyeltem a virágokra, tájakra, madarakra. Már ekkor sokat rajzoltam. Nem olyan régen beszéltem az unokatestvéremmel, és elmondtam neki, hogy akvarellezem. Nem lepődött meg. Jól emlékezett, hogy gyermekkorunkban én állandóan rajzoltam és festettem. Mivel elég kicsi növésű voltam, emlékszem, hogy vagy édesapám tette alám a bundás lájbiját vagy édesanyám a párnát, hogy az asztalt felérhessem és rajzolhassak. Később, az iskolában, a füzetem szélét rajzoltam tele. Sokat gyönyörködtem az Aranyos völgyében, az alacsony felhőkből kiugró hegyekben, a völgyet takaró ködös tájban meg a virágos rétekben.

 

 

 

Az akvarellt azért választottam, mert ez talál a türelmetlen természetemhez. Gyorsan kell történjen, nagy koncentrációt igényel és gyors eredményt hoz. Bukatói nincsenek, de állandó gyakorlást és sok munkát igényel ahhoz, hogy megtanuld és megőrizd a technikát.

 

 

A mozgató rugót a szüleimtől kaptam, génjeimben és neveltetésem által. Édesapámtól szárnyakat kaptam, édesanyám pedig megtanított mindkét lábammal a földön állni. Hogy mikor vagyok elégedett, azt nehéz megmondani, mert még mindig azon dolgozom (ez a mozgató rugó). A legkonstruktívabb kritikusom én magam vagyok és az akvarellcsoport, no meg természetesen a család.

 

 

 

Kedvenc témáim a virágok, a madarak, és nagyon szeretek tájképet festeni. Mivel már húsz éve itt élek, hát inkább itthoni témákat festek. Otthon túl ritkán vagyunk és túl rövid időt töltünk ahhoz, hogy időm lenne festeni. De már festettem sok más helyen is(Mallorca, Velence, Kanári-szigetek, Norvégia...). Kedvenc képeimtől eleinte nem akartam megválni; egy dobozban őrizgettem őket. Egyszer csak rádöbbentem arra, hogy a dobozban csak elfekszenek, míg az emberek falán élnének – azóta semmit sem tartok meg, sőt, mindig úgy érzem, hogy a témát következő alkalommal még jobban tudom és fogom majd megfesteni…

 

 

Szerintem az életben az egészség, a család, a lelki egyensúly a fontos, mert ezek nélkül nehéz élni, és még nehezebb lenne alkotni.

 

 

 

Kérdezett: Sántha Judit